Viagens na minha terra (Portuguese)
Continua a acudir muita coisa vaga e encontrada ao pensamento de Carlos.
- Dança de fadas e duendes. - Frei Dinis o fado-mau da família - Veremos, é
a grande resolução nas grandes dificuldades. - Carlos poeta romântico. - Olhos
verdes. - Desafio a todos os poetas moyen-âges do nosso tempo.
Não há nada como tomar uma resolução.
Mas há-de tomar-se e executar-se: aliás, se o caso é difícil e complicado, pouco
a pouco as dúvidas solvidas começam a enlear-se outra vez, a enredar-se... a
surgir outras novas, a apresentarem-se faces ainda não vistas da questão...
enfim, se o intervalo é largo, quando a resolução tomada chega a executar-se,
a maior parte das vezes já não é por força de razão e convicção que se faz,
mas por capricho, ponto de honra, teima.
Carlos tinha resolvido ir ao prazo dado, no fim do dia. Mas o dia era longo,
custou-lhe a passar. Todas as precauções da noite lhe recorreram ao pensamento,
todas as imagens que lhe tinham flutuado no espírito se avivaram, se anímaram,
e lhe começaram a dançar na alma aquela dança de fadas e duendes que faz a delícia
e os tormentos destes sonhadores acordados que andam pelo mundo e a quem a douta
faculdade chama nervosos; em estilo de romance sensíveis,
na frase popular malucos.
Carlos era tudo isso: para que o hei-de eu negar?
Entre aquelas imagens que assim lhe bailavam no pensamento, vinha uma agora...
talvez a que ele via mais distinta entre todas, a da avó que tanto amara, em
cujo maternal coração ele bem sabia que tinha a primeira, a maior parte... da
avó que tão carinhosa mãe lhe tinha sido! Pobre velhinha, hoje decrépita e cega...
Cega, coitada! Como e porque cegaria ela?
Havia aí mistério que Joaninha indicara, mas que não explicou.
Atrás da paciente e humilhada figura daquela mulher de dores e desgraças, se
erguia um vulto austero e duro, um homem armado da cabeça aos pés, de ascética
insensibilidade, um homem que parecia o fado-mau daquela velha, de toda a sua
família... o cúmplice e o verdugo de um grande crime... um ser de mistério e
de terror.
Era Frei Dinis aquele homem; homem que ele desejava, que ele cuidava detestar,
mas por quem, no fundo da alma, lhe clamava uma voz mística e íntima, uma voz
que lhe dizia: «Assim será tudo, mas tu não podes aborrecer esse homem».
Sim, mas sobre Frei Dinis pesava uma acusação tremenda, que o fizera, a ele
Carlos, abandonar a casa de seus pais! Acusação horrível que também compreendia
a pobre velha, aquela avó que o adorava, e que ele, ainda criminosa como a supunha,
não podia deixar de ãmar...
E destes medonhos segredos sabia Joaninha alguma coisa?
Esperava em Deus que não.
Desconfiaria alguma coisa?... O quê?
E iria ele poluir o pensamento, desflorar os ouvidos, corromper os lábios da
inocente criança com o esclarecimento de tais horrores?
Havia de lhe falar na infâmia dos seus? Havia de lhe explicar o motivo porque
fugira da casa paterna?
Havia de?...
Não. - Se Joaninha tivesse suspeitas, havia de destruí-las antes; se ela soubesse
alguma coisa, negar-lha.
Mentiria, juraria falso se fosse preciso.
E não havia de ir ver a avó, não havia de entrar na casa dos seus a consolar
a infeliz que só vivia de uma esperança, a de ver o filho de sua filha?
Não, nunca... O limiar daquela porta, que ele julgava contaminado, infame, manchado
de sangue e cuspido de opróbrios e desonras, tinha-o passado sacudindo o pó
de seus sapatos, prometendo a Deus e à sua honra de o não tornar a cruzar mais.
Mas que diria então ele a Joaninha? Como havia de explicar-lhe um proceder tão
estranho, e aparentemente tão cruel, tão ingrato?
Por enquanto as impossibilidades materiais da guerra serviriam de desculpa,
depois o tempo daria conselho.
Veremos! - é a grande resolução que se toma nas grandes dificuldades
da vida, sempre que é possível espaçá-las.
Carlos disse: «Veremos!»
Tomou todas as disposições para poder estar seguro e sossegado no sítio onde
ia encontrar a prima: e o resto do dia, ansioso mas contente, ocupou-se de seus
deveres militares, fatigou o corpo para descansar o espírito, e em parte e por
bastantes horas o conseguiu.
Mas um dia de Abril é imenso, interminável. - E as últimas horas pareciam as
mais compridas. Nunca houve horas tamanhas! Carlos já não tinha que inventar
para fazer: pôs-se a pensar.
Que remédio!
Pensou nisto, pensou naquilo... uma ideia lhe vinha, outra se lhe ia. A imaginação,
tanto tempo comprimida, tomava o freio nos dentes e corria à rédea solta pelo
espaço...
Anéis doirados, tranças de ébano, faces de leite e rosas como de querubins,
outras pálidas, transparentes, diáfanas como de princesas encantadas, olhos
pretos, azuis, verdes... os de Joaninha enfim... todas estas feições, confusas
e indistintas mas de estremada beleza todas, lhe passavam diante da vista, e
todas o enfeitiçavam. O desgraçado... - Porque não hei-de eu dizer a verdade?
- o desgraçado era poeta.
Ainda assim! não me esconjurem já o rapaz... Poeta, entendamo-nos; não é que
fizesse versos: nessa não caiu ele nunca, mas tinha aquele fino sentimento da
arte, aquele sexto sentido do belo, do ideal que só têm certas
organizações privilegiadas de que se fazem os poetas e os artistas.
Eis aqui um fragmento de suas aspirações poéticas. Vejam as amáveis leitoras
que não têm metro, nem rima - nem razão... Mas enfim versos não são.
Olhos verdes!...
Joaninha tem os olhos verdes...
Não se reflecte neles a pura luz do céu, como nos olhos azuis.
Nem o fogo - e o fumo das paixões, como nos pretos.
Mas o viço do prado, a frescura e animação do bosque, a flutuação e a transparência
do mar...
Tudo está naqueles olhos verdes.
Joaninha, porque tens tu os olhos verdes?
Nos olhos azuis de Georgina arde, em sereno e modesto brilho, a luz tranquila
de um amor privado, seguro, que deu quanto havia de dar, quanto tinha que dar.
Os olhos azuis de Georgina não dizem senão uma só frase de amor, sempre a mesma
e sempre bela: Amo-te, sou tua!
Nos olhos negros e inquietos de Soledade nunca li mais que estas palavras: Ama-me,
que és meu!
Os olhos de Joaninha são um livro imenso, escrito em caracteres móveis, cujas
combinações infinitas excedem a minha compreensão.
Que querem dizer os teus olhos, Joaninha?
Que língua falam eles?
Oh! para que tens tu os olhos verdes, Joaninha?
A açucena e o jasmim são brancos, a rosa vermelha, o alecrim azul...
Roxa é a violeta, e o junquilho cor de oiro.
Mas todas as cores da Natureza vêm de uma só, o verde.
No verde está a origem e o primeiro tipo de toda a beleza.
As outras cores são parte dela; no verde está o todo, a unidade da formosura
criada.
Os olhos do primeiro homem deviam de ser verdes.
O céu é azul...
A noite é negra...
A terra e o mar são verdes...
A noite é negra mas bela: e os teus olhos, Soledade, eram negros e belos como
a noite.
Nas trevas da noite luzem as estrelas que são tão lindas... mas no fim de uma
longa noite quem não, suspira pelo dia?
E que se vão... oh! que se vão enfim as estrelas!...
Vem o dia... o céu é azul e formoso: mas a vista fatiga-se de olhar para ele.
Oh! o céu é azul como os teus olhos, Georgina...
Mas a terra é verde: e a vista repousa-se nela, e não se cansa na variedade
infinita de seus matizes tão suaves.
O mar é verde e flutuante... Mas oh! esse é triste como a terra é alegre.
A vida compõe-se de alegrias e tristezas...
O verde é triste e alegre como as felicidades da vida.
Joaninha, Joaninha, porque tens tu os olhos verdes?...
Já se vê que o nosso doutor de bivaque, o soldado que lhe chamou maluco
ao pensador de tais extravagâncias, tinha razão e sabia o que dizia.
Infelizmente não se formulavam em palavras estes pensamentos poéticos tão sublimes.
Por um processo milagroso de fotografia mental, apenas se pôde obter o fragmento
que deixo transcrito.
Que honra e glória para a escola romântica se pudéssemos ter a colecção completa!
Fazia-se-lhe um prefácio incisivo, palpitante, britante...
Punha-se-lhe um título vaporoso, fosforescente... por exemplo: - Ecos surdos
do coração – ou - Reflexos d’alma - ou - Hinos invisíveis - ou - Pesadelos poéticos
- ou qualquer outro deste género, que se não soubesse bem o que era nem tivesse
senso comum.
E que viesse cá algum menestrel de fraque e chapéu redondo, algum trovador renascença
de colete à Joinville, lutar com o meu Carlos em pontos de romantismo vago,
descabelado, vaporoso, e nebuloso!
Se algum deles era capaz de escrever com menos lógica - (com menos gramática,
sim) e com mais triunfante desprezo das absurdas e escravizadas regras dessa
pateta escola clássica que não produziu nunca senão Homero e Virgílio, Sófocles
e Horácio, Camões e o Tasso, Corneille e Racine, Pope e Molière, e mais algumas
dúzias de outros nomes tão obscuros como estes? Publisher | Lello & Irmăo Editores, Porto |
Source of the quotation | Obras de Almeida Garrett, p. 179-187. |
|
Utazás szülőföldemen (Hungarian)
Carlos továbbra is összehord sok tücsköt-bogarat gondolatban. - Tündérek
s manók tánca. - Dlnis atya, a család rossz szelleme. - Majd meglátjuk... íme
a nagy elhatározás a nagy nehézségek idején. - Carlos, a romantikus költő. -
Zöld szemek. - Kihívás korunk minden moyen-âge költőjével szemben.
Nincs párja annak, mikor az ember elhatározásra jut.
De amit elhatároztunk, azt végre kell hajtani: ha pedig nehéz s bonyolult az
eset, a már megoldott kételyek kezdenek ismét összekuszálódni, összezavarodni...
s újak tűnnek föl, melyek a kérdés eddig nem látott oldalát mutatják meg...
a kettő között tehát hosszú idő telik el; midőn végre is hajtjuk a kész elhatározást,
legtöbbször már nem az igazság kedvéért s meggyőződésből, hanem szeszélyből,
becsületbeli megfontolásból vagy csökönyösségből tesszük.
Carlos elhatározta, hogy elmegy a késő délutáni találkára. De hosszú volt a
nap, s nehezen akart eltelni. Az éjszakai töprengés eredménye most újra betöltötte
a gondolatait, lelki szemei előtt lebegő éjjeli képek egytől-egyig új életre
keltek, s újjászületve perdültek táncra a lelkében, tündérek s manók módjára
ropva, ami gyönyörűsége s kínja az efféle ébren álmodóknak, kiket a tudós világ
idegesnek, a regényes stíl érzékenynek, a köznyelv pedig bolondnak
nevez.
Carlos ez is volt, meg az is... ugyan minek tagadnám?
A gondolataiban táncoló képek közül most különvált az egyik... az, melyet mind
közül talán a legtisztábban látott, a hőn szeretett nagymamáé, akinek anyai
szívében, Carlos jól tudta ezt, ő foglalta el az első, a legnagyobb helyet...
a nagymamáé, aki oly gyöngéd édesanyja volt! Szegény öregasszony, megvénült
s megvakult... Megvakult, szegényke! Hogyan, miért vesztette el a szeme világát?
Titok lappangott itt, melyre utalt Joaninha, de nem magyarázta meg.
E fájdalmas, balsors sújtotta asszony türelmes, alázatos alakja mögött szigorú,
kemény árnyék magasodott, egy tetőtől talpig aszkétikus érzéketlenséggel fölvértezett
férfié, aki az öregasszony s az egész család rossz szellemének tetszett... cinkos
és hóhér egy nagy bűnben... titokzatos, félelmetes lény.
Dinis atya volt az a férfi; Carlos utálni kívánta, s hitte, utálja is, lelke
mélyén mégis misztikus, bensőséges hang szólt s így intette: Igaz minden, te
azonban nem bánthatod azt az embert!
Igen ám, csakhogy irtózatos vád terhelte Dinis atyát, s éppen e vád ténye indította
Carlost arra, hogy elhagyja a szülői házat! Ugyane szörnyű vád érintette az
öregasszonyt is, az imádott nagymamát, akit Carlos, bár bűnösnek hitte, nem
tudott nem szeretni...
E rettentő titkokból ismer-e valamit Joaninha?
Reménykedett, Isten nevében, hogy nem!
Talán gyanít valamit?... Mit vajon?...
S ő most szennyezze be az ártatlan gyermek gondolatait, játsszon fülébe torz
melódiát, rontsa meg ajkait azzal, hogy felvilágosítja e borzalmakról?
Kell-e beszélnie neki szüleik gyalázatáról? Meg kell-e magyaráznia, miért menekült
el ő, Carlos, az apai házból?
Kell-e?...
Nem. Ha Joaninha gyanakszik, sejtéseit előre cáfolni kell; ha tud valamit, tagadni.
Hazudni fog, ha kell, hamisan esküszik.
Akkor hát nem megy el a nagyanyjához, nem lép szülei házába, hogy megvigasztalja
a boldogtalant, ki csak egyetlen reménynek él, annak, hogy látja még leánya
gyermekét?
Nem, soha... Átlépte a küszöböt, melyet fertőzöttnek, gyalázatosnak, vérfoltosnak,
szitokkal s becstelenséggel megköpdösöttnek hitt, lerázta a port a cipőjéről,
és megesküdött Isten nevére s becsületére, hogy nem fog még egyszer átlépni
azon a küszöbön.
De mit mond akkor majd Joaninha-nak? Hogy magyarázza meg e furcsa és látszólag
oly kegyetlen, oly hálátlan viselkedést?
Kifogásnak egyelőre megteszi az a sok akadály, melyet a háború támaszt; később
majd az idő ad tanácsot.
Majd meglátjuk! - íme a nagy elhatározás, melyre az élet nagy nehézségei
közepette jutunk, valahányszor módunk nyílik a halogatásra.
Majd meglátjuk!, mondta Carlos.
Mindent úgy rendezett, hogy biztosan s zavartalanul eljuthasson az unokahúgával
való találkozóra: a nap hátralévő részében feszülten várakozva, de elégedetten
foglalta el magát katonai teendőivel, és igyekezett kifárasztani a testét, hogy
a szelleme pihenjen, ami részben, s néhány órán keresztül sikerült is.
Egy áprilisi nap azonban hosszú, végeérhetetlen. Az utolsó órák tűntek a leghosszabbnak.
Sosem voltak még ilyen hosszú órák! Carlos már nem tudta, mit találjon ki: elmerült
a gondolataiban.
Jó kis orvosság!
Gondolt erre, gondolt arra... egyik gondolat jött, a másik meg ment. Az oly
sokáig elnyomott képzelet megbokrosodott, s féktelenül száguldani kezdett...
Aranyszőke gyűrűk, ében fonatok, tejfehér s rózsás keruborcák; mások sápadtak,
átlátszók, áttetszők, mint elvarázsolt királykisasszonyoké; fekete, kék, zöld
szemek... végül Joaninha szeme... e vonások szétválaszthatatlan összevisszaságban,
de mit sem veszítve rendkívüli szépségükből vonultak el a szeme előtt, s babonázták
meg egész lényét. A boldogtalan... - miért ne mondanám meg az igazat? - a boldogtalan
költő volt!
Ha az volt is!! ne átkozzátok el máris szegényt... Értsünk szót, a költő...
nem az, aki verset ír: Carlos sosem követett el ilyen hibát, de megvolt benne
a szép s az eszményi felfogására szolgáló, finom hatodik érzék,
mely csak bizonyos, kiváltságos anyagú szervezetek számára adatik meg, s ebből
az anyagból gyúrták a költőket s a művészeket.
Íme egy töredék költői próbálkozásaiból. Láthatják, szeretetre méltó hölgy olvasóim,
hogy nincs benne versmérték, se rím – se értelem... Szó, ami szó, versnek bizony
nem vers:
„Zöld szemek!!...
„Joaninha-nak zöld szeme van.
„Nem tükröződik benne úgy az ég tiszta fénye, mint a kék szemben.
„Sem a szenvedély tüze s füstje úgy, mint a feketében.
„De a mező üdesége, az erdő frissessége és nyüzsgése, a tenger hullámzása s
átlátszó lényege...
„Ez mind benne van e zöld szemekben.
„Joaninha, miért zöld a te szemed?
„Georgina kék szemében derűs, szerény ragyogással ég egy kipróbált, biztos szerelem
nyugodt fénye, hisz annyit adott, amennyit kellett, s amennyit csak tudott.
„Georgina kék szeme csak egyetlen szerelmes mondatot mond, mindig ugyanazt,
s mindig szépet: Szeretlek, tiéd vagyok!
„Soledade nyugtalan, fekete szemében sosem olvastam mást, csak ezeket a szavakat:
Szeress, hisz az enyém vagy.
„Joaninha szeme hatalmas könyv, melyet mozgatható betűkkel írtak, s ezek kombinációi
meghaladják értelmemet.
„Mit akar mondania szemed, Joaninha?
„Milyen nyelven beszél?
„Ó! miért is van zöld szemed, Joaninha?
„A liliom s a jázmin fehér, a rózsa piros, a rozmaring kék...
„Lila az ibolya és a nárcisz aranysárga.
„De a természet minden színe ugyanattól az egytől, a zöldtől származik.
„Minden szépség eredete és első típusa a zöldben van.
„A többi szín a zöldnek része; a zöld magába foglalja a mindenséget, a teremtett
szépség egységét.
„Az első ember szeme bizonyára zöld volt.
„Az ég kék...
„Az éjszaka fekete...
„A föld és a tenger zöld...
„Az éjszaka fekete, de szép, és a te szemed, Soledade, fekete és szép volt,
mint az éjszaka.
„Az éjszaka sötétjében ragyognak a szépséges csillagok... de egy hosszú éjszaka
végén ki ne áhítaná a nappalt?
„S hogy menjenek... ó, hogy menjenek el végre a csillagok!...
„Nappal lesz... az ég kék és gyönyörű, de a szem elfárad a nézésétől.
„Ó! oly kék az ég, mint a te szemed, Georgina...
„De a föld zöld: a tekintet megpihen rajta, és nem fárad bele finom árnyalatai
végtelen változatosságába.
„A tenger zöld és hullámzó... De jaj! ez olyan szomorú, amilyen vidám a föld.
„Az élet vidám s szomorú dolgokból áll...
„A zöld szomorú és vidám, mint az élet boldogságai!
„Joaninha, Joaninha, miért van neked zöld szemed?...”
Látható már, hogy táborbéli okoskodónk, a katona, aki bolondnak titulálta az
efféle dolgok kigondolóját, nem tévedett, s tudta, mit beszél.
Sajnos e magasztos, költői gondolatok nem fogalmazódtak meg szavakban. A mentális
fotográfia egy csodás eljárása jóvoltából is csak e töredék vált hozzáférhetővé,
átiratát itt közlöm.
Minő tisztesség és megbecsülés volna a romantikus iskola számára, ha a teljes
gyűjteményt megszerezhetnénk!
Átütő erejű, izgalmas, tekintélyromboló előszót írnánk hozzá!
Hátborzongató; szemkápráztató címet adnánk neki... ilyet például: A szív
tompa visszhangjai; vagy: Lelki tükröződések; vagy: Láthatatlan
himnuszok; vagy: Költői lidércnyomások; vagy bármi effélét, amiről
nem tudni pontosan, micsoda, és értelme sincs.
Aztán jöjjön egy frakkos, kerek kalapos dalnok, egy Joinville-mellényes reneszánsz
trubadúr, s vegye föl a harcot az én Carlosommal, lássuk, ki tud többet a homályos,
értelmetlen, gőzös és ködös romantikából!
Vajon képes lesz-e valamelyikük még kevesebb logikával írni (még kevesebb nyelvtani
tudással, bizonyára), s még győzedelmesebben megvetni az ostoba klasszikus iskola
rabszolgává alacsonyító, képtelen szabályait, mely nem adott mást, mint Homéroszt
és Vergiliust, Szophoklészt és Horatiust, Gamòest és Tassót, Corneille-t és
Racine-t, Pope-ot és Molière-t, s még néhány, ezekhez hasonló, obskurus nevet?
Publisher | Íbisz Kiadó, Budapest |
Source of the quotation | Utazás szülőföldemen, p. 133-138. |
|