Júdice, Nuno: Nyilatkozat (Declaração in Hungarian)

Gosto das mulheres que envelhecem,

com a pressa das suas rugas, os cabelos

caídos pelos ombros negros do vestido,

o olhar que se perde na tristeza

dos reposteiros. Essas mulheres sentam-se

nos cantos das salas, olham para fora,

para o átrio que não vejo, de onde estou,

embora adivinhe aí a presença de

outras mulheres, sentadas em bancos

de madeira, folheando revistas

baratas. As mulheres que envelhecem

sentem que as olho, que admiro os seus gestos

lentos, que amo o trabalho subterrâneo

do tempo nos seus seios. Por isso esperam

que o dia corra nesta sala sem luz,

evitam sair para a rua, e dizem baixo,

por vezes, essa elegia que só os seus lábios

podem cantar.

Szeretem az öregedő asszonyokat,

akik hirtelen kiütköző ráncaikkal

és ruhájuk fekete vállára hullt ősz hajszálakkal

s az ajtófüggönyök mögötti szomorú,

riadt pillantásaikkal jelzik az idő múlását.

Ezek az asszonyok leülnek

a szobák sarkába, s mereven néznek kifelé

az udvar — előlem takart — szögletébe,

ahol érzem, hogy ott más asszonyok ülnek

egyszerű fapadokon s olcsó újságokat lapozgatnak.

Az öregedő asszonyok megérzik, hogy nézem őket,

hogy csodálom lassú mozdulataikat,

s még az idő alattomos munkáját is szeretem

egykori szép kebleiken. Azért várják a naplementét

ebben a szobában, mert véletlenül sem akarnak

kimenni az utcára, s halkan mondják ezt az elégiát,

amely csak ő ajkaikon képes,

dalként megszólalni.