Meireles, Cecília: Rajz (Desenho in Hungarian)

Fui morena e magrinha como qualquer polinésia,

e comia mamão, e mirava a flor da goiaba.

E as lágrimas me espiavam, entre os tijolos e as trepadeiras,

e as teias de aranha nas minhas árvores se entrelaçavam.

Isso era um lugar de sol e nuvens brancas,

onde as rolas, à tarde, soluçavam mui saudosas...

O eco, burlão, de pedra, ia saltando,

entre vastas mangueiras que choviam ruivas horas.

Os pavões caminhavam tão naturais por meu caminho,

e os pombos tão felizes se alimentavam pelas escadas,

que era desnecessário crescer, pensar, escrever poemas,

pois a vida completa e bela e terna ali já estava.

Como a chuva caía das grossas nuvens, perfumosa!

E o papagaio como ficava sonolento!

O relógio era festa de ouro; e os gatos enigmáticos

fechavam os olhos, quando queriam caçar o tempo.

Vinham morcegos, à noite, picar os sapotis maduros,

e os grandes cães ladravam como nas noites do Império.

Mariposas, jasmins, tinhorões, vaga-lumes

moravam nos jardins sussurrantes e eternos.

E minha avó cantava e cosia.

Cantava canções de mar e de arvoredo, em língua antiga.

E eu sempre acreditei que havia música em seus dedos

e palavras de amor em minha roupa escritas.

Minha vida começa num vergel colorido,

por onde as noites eram só de luar e estrelas.

Levai-me aonde quiserdes! - aprendi com as primaveras

a deixar-me cortar e a voltar sempre inteira.

Papaját ettem, merengtem a gujava virágán,

barna voltam, soványka, mint egy kis polinéz lány.

Bámultam, mint növekszik a pókháló a fákon,

és hogy a sűrű repkény közül gyíkocska néz rám.

Sírtak epedve mindig alkonyatkor a gerlék,

nappal bő nap világolt, és fehér volt a felleg,

és kőről kőre táncolt a visszhang csúfolódva,

a mangófákról bíbor délutánok peregtek.

Páva járt körülöttem, szálltak lépcsőnkre boldog

galambok csipegetni, tőlem sohase féltek -

minek is kellett volna felnőni, verset írni,

hiszen ott volt az élet, maga a teljes élet.

Jóillatú eső hullt a kövér fellegekből.

Álmatag papagájok bámultak az esőbe.

Ünnepi arany óra fénylett. Szemük behunyva

rejtelmes, lusta macskák vadásztak az időre.

Éjjelente a kásás almára denevér jött,

kutya csaholt, akár a császárság éjszakáin.

A pillangó lakott az örök, széljárta kertben,

a szentjánosbogár, a szarkaláb és a jázmin.

Varrt nagyanyám, s dalolt. Én úgy láttam, a kezében

van a zene: egy ősi nyelven valami vízi

zenét dúdolt a parti fákról, az óceánról,

s azt hittem, a szerelmes szókat ruhámba hímzi.

Színes kertben születtem, ott bársony éjszakákon

mindig telt fényű hold volt, csillagfényzuhatag volt.

Vigyetek bárhová, a tavasztól megtanultam:

ha elmetszik a száram, megint s megint kihajtok.