Moraes, Vinícius de: Hazám (Pátria minha in Hungarian)

A minha pátria é como se não fosse, é íntima
Doçura e vontade de chorar; uma criança dormindo
É minha pátria. Por isso, no exílio
Assistindo dormir meu filho
Choro de saudades de minha pátria.

Se me perguntarem o que é a minha pátria, direi:
Não sei. De fato, não sei
Como, por que e quando a minha pátria
Mas sei que a minha pátria é a luz, o sal e a água
Que elaboram e liquefazem a minha mágoa
Em longas lágrimas amargas.

Vontade de beijar os olhos de minha pátria
De niná-la, de passar-lhe a mão pelos cabelos...
Vontade de mudar as cores do vestido (auriverde!) tão feias
De minha pátria, de minha pátria sem sapatos
E sem meias, pátria minha
Tão pobrinha!

Porque te amo tanto, pátria minha, eu que não tenho
Pátria, eu semente que nasci do vento
Eu que não vou e não venho, eu que permaneço
Em contato com a dor do tempo, eu elemento
De ligação entre a ação e o pensamento
Eu fio invisível no espaço de todo adeus
Eu, o sem Deus!

Tenho-te no entanto em mim como um gemido
De flor; tenho-te como um amor morrido
A quem se jurou; tenho-te como uma fé
Sem dogma; tenho-te em tudo em que não me sinto a jeito
Nesta sala estrangeira com lareira
E sem pé-direito.

Ah, pátria minha, lembra-me uma noite no Maine, Nova Inglaterra
Quando tudo passou a ser infinito e nada terra
E eu vi alfa e beta de Centauro escalarem o monte até o céu
Muitos me surpreenderam parado no campo sem luz
À espera de ver surgir a Cruz do Sul
Que eu sabia, mas amanheceu...

Fonte de mel, bicho triste, pátria minha
Amada, idolatrada, salve, salve!
Que mais doce esperança acorrentada
O não poder dizer-te: aguarda...
Não tardo!

Quero rever-te, pátria minha, e para
Rever-te me esqueci de tudo
Fui cego, estropiado, surdo, mudo
Vi minha humilde morte cara a cara
Rasguei poemas, mulheres, horizontes
Fiquei simples, sem fontes.

Pátria minha... A minha pátria não é florão, nem ostenta
Lábaro não; a minha pátria é desolação
De caminhos, a minha pátria é terra sedenta
E praia branca; a minha pátria é o grande rio secular
Que bebe nuvem, come terra
E urina mar.

Mais do que a mais garrida a minha pátria tem
Uma quentura, um querer bem, um bem
Um libertas quae sera tamen
Que um dia traduzi num exame escrito:
"Liberta que serás também"
E repito!

Ponho no vento o ouvido e escuto a brisa
Que brinca em teus cabelos e te alisa
Pátria minha, e perfuma o teu chão...
Que vontade me vem de adormecer-me
Entre teus doces montes, pátria minha
Atento à fome em tuas entranhas
E ao batuque em teu coração.

Não te direi o nome, pátria minha
Teu nome é pátria amada, é patriazinha
Não rima com mãe gentil
Vives em mim como uma filha, que és
Uma ilha de ternura: a Ilha
Brasil, talvez.

Agora chamarei a amiga cotovia
E pedirei que peça ao rouxinol do dia
Que peça ao sabiá
Para levar-te presto este avigrama:
"Pátria minha, saudades de quem te ama…
Vinicius de Moraes."

Mintha nem volna: benső, édes
öröm és sírhatnék együtt, alvó kisgyerek
az én hazám. Féltve őrzöm hát az álmát
gyermekemnek, messzi űzetve tőle;
sírva vágyom hozzád, édes hazám.

Ha kérditek, mi a hazám, azt mondom:
nem tudom. És tényleg nem tudom,
hogyan, miért s mikor hazám,
csak azt tudom, maga a fény, a só, a viz,
mely építi s lerontja, súlyos
könnyekké oldja kínzó bánatom.

Csókkal illetni vágyom szemed, hazám,
dúdolva ringatnálak, símogatnám hajad ...
Rút (aranysárga-zöld!) rongyaid helyett öltöztetnélek
színpompás ruhákba, én szegény,
mezítlábas
hazám!

Mert oly nagyon, annyira szeretlek, én,
a hontalan mag, ki a szélből születtem,
aki nem jövök s nem megyek, hanem csak lebegek
folyvást a fájó időben, láthatatlan
szálként fűzök össze tettet
s gondolatot, én a hitetlen,
mindent betöltő teredben, Isten!

Hazám, olyan vagy bennem, mint a moccanó
virág, úgy élsz bennem, mint halott szerelem,
eskü, amely kötöz; dogmák nélküli hitem vagy,
mindenütt téged érezlek, ahol csak feszengek
ebben az idegen, kandallós szobában,
ahol már boltív sincsen.

Ó, hazám, emlékszem arra az estére Maine-ben, Új-Angliában,
mikor örökre kicsúszott a föld minden alól,
és láttam, az alfát és a bétát, láttam, mint viszi az égre őket a Kentaur,
és láttak engem is sokan, amint ott álltam az elborult mezőn,
és vártam, hátha felkél a Dél Keresztje,
a réglátott ismerős, de jött a hajnal ...

Mézfolyó, te bús, kedves állat,
bálványként imádott hazám, üdv neked!
Micsoda édes, gúzsbakötött remény,
hogy egyszer igy szólok, várj rám, ne félj ...
Mindjárt megyek!

Látni akarlak újra, hazám, s hogy
viszontlássalak, mindent elfeledtem,
tönkrementem, vak lettem, néma és süket,
szemtől-szembe láttam sanyar halálomat,
szakítottam nőkkel, széttéptem verset, látóhatárt,
s maradtam egyedül, egyszál magam.

Édes hazám ... Te nem kérkedsz virágaiddal,
sem lobogóddal, nem, te a keskeny utak
fogyó reménye vagy, kipállott ajkú föld,
fehér parti homok, a százados nagy folyó,
amely felhőt iszik és port eszik,
a vizelete tenger.

Te vagy a legszebb,
s micsoda tűz van benned, mennyi jóakarat,
s mennyi vágy, hogy libertas quae sera tamen,
amit egy vizsgán így fordítottam:
„felszabadulsz egyszer te is".
Hát úgy legyen!

Oly sokszor hallgatom, mit mond a szél,      
mely becézve simogatja, kócolja hajad,        
hazám, s mohón szívom be földed illatát ...
S jaj, mennyire vágyom álomba merülni       
drága hegyeid közt, és csak figyelni,           
hogyan korgatja gyomrodat az éhség,          
és, néger harci dob, hogy dübög szívverésed.          

Nem mondom ki neved, édes hazám,          
neved szeretett otthon, kicsinyke ország,     
amely nem éppen arra rímel, hogy szelíd anya,        
úgy élsz bennem, mintha a kislányom volnál,          
neved inkább a gyöngédség szigetéé,          
valahogy így: 
Brazil-sziget.  

Most barátnőm, a pacsirtát szólítom,
s megkérem, kérje meg a csalogányt,
az pedig a szabiá madarat,
hogy vigye el csőrében ezt az avigrammot:
„Édes hazám, szeretettel vágyódva köszönt:
Vinícius de Morais".