Peixoto, José Luís: Egy folyó eltüntetése (Desmantelamento de um rio in Hungarian)

Arranco os autocolantes da parede do quarto do nosso filho,
como se a faca eléctrica da cozinha me atravessasse o braço.
Sou eu que apago os seus desenhos na parede. Não são riscos,
são desenhos. Há lápis de cera espalhados e partidos pelo chão.
Depois de nós, esta morada terá outros nomes e chegarão cartas
pacientes à caixa do correio. Agora, são impossíveis de imaginar,
como o nosso ontem será impossível de imaginar. Foi aos poucos
que ficou apenas o sofá e as recusas e os armários esventrados.
Foi muito demoradamente que chegaram as noites em que durmo
no sofá, sob um cobertor oferecido pela minha mãe ou pela tua.
Por fim, tenho tempo para habituar os olhos às sombras e avaliar
a devastação, acordar com o frio da madrugada, o esquecimento,
e assistir àquela hora azul em que já não é de noite, mas em que
ainda falta tanto para ser de dia. Despejo no fundo de um saco
tudo o que está naquela gaveta que nunca ninguém arrumou.
À minha volta, há caixotes que servem para guardar os livros,
já estão divididos. Escolho o lugar para pousar os pés. Fizemos
coisas nesta sala vazia, tivemos pensamentos, aprendemos
alfabetos. Resta-me agora o que sempre tive e, como se caísse
desamparado na banheira, prossigo e continuo o meu trabalho,
como se batesse com a cabeça na esquina de uma gaveta,
prossigo e continuo o meu trabalho.

Letépem  a matricákat a falakról fiunk szobájában,
mintha elektromos konyhakéssel nyiszálnám a karom.
Én törlöm le a rajzait a falról. Nem karcolások,
rajzok. Zsírkréták forgácsai és darabjai fekszenek a padlón.
Utánunk, ezen a lakcímen mások neve áll majd, és nyugodt levelek
érkeznek majd a postaládába. Most ezt lehetetlen elképzelni,
ahogy a tegnapunkat  is lehetetlen elképzelni. Fokozatosan jutottunk
csak egy kanapéhoz és az elutasításhoz és a  kibelezett szekrényekhez.
Nagyon későn érkeztem éjszakánként, mikor aztán  kint aludtam
a kanapén, egy pokróc alatt, amit anyámtól vagy a tiédtől kaptunk.
Végül, van időm szememet az árnyakhoz szoktatni és értékelni
a pusztulást, felébredni a hajnalni fagyokkal, van időm a feledésre,
és tanúja lenni annak a kék órának, ami már  épp nem éjszaka, de
még olyan hosszú az idő nappalig. Egy zsák aljába borítok
mindent abból a fiókból, amit egyikőnk sem rendezett el soha.
Körülöttem mindenütt dobozok, bennük vannak a könyvek,
már szétválogatva. Helyet keresek felrakni a lábam. Még tettünk
dolgokat ebben az üres szobában, voltak gondolataink, tanultuk
az ábécét. Mostanra az maradt nekem, ami mindig megvolt, mintha
védtelenül zuhannék egy kádba, továbblépek és folytatom a munkám,
mintha a fejemet a szekrény sarkába verném.
Továbblépek és folytatom a munkám.