Pessoa, Fernando: No Túmulo de Christian Rosenkreutz
No Túmulo de Christian Rosenkreutz (Portuguese)I Quando, despertos deste sono, a vida, Soubermos o que somos, e o que foi Essa queda até corpo, essa descida Até à noite que nos a Alma obstrui,
Conheceremos pois toda a escondida Verdade do que é tudo que há ou flui? Não: nem na Alma livre é conhecida… Nem Deus, que nos criou, em Si a inclui
Deus é o Homem de outro Deus maior: Adam Supremo, também teve Queda; Também, como foi nosso Criador,
Foi criado, e a Verdade lhe morreu… De Além o Abismo, Sprito Seu, Lha veda; Aquém não há no Mundo, Corpo Seu.
II Mas antes era o Verbo, aqui perdido Quando a Infinita Luz, já apagada, Do Caos, chão do Ser, foi levantada Em Sombra, e o Verbo ausente escurecido.
Mas se a Alma sente a sua forma errada, Em si que é Sombra, vê enfim luzido O Verbo deste Mundo, humano e ungido, Rosa Perfeita, em Deus crucificada.
Então, senhores do limiar dos Céus, Podemos ir buscar além de Deus O Segredo do Mestre e o Bem profundo;
Não só de aqui, mas já de nós, despertos, No sangue actual de Cristo enfim libertos Do a Deus que morre a geração do Mundo.
III Ah, mas aqui, onde irreais erramos, Dormimos o que somos, e a verdade, Inda que enfim em sonhos a vejamos, Vemo-la, porque em sonho, em falsidade.
Sombras buscando corpos, se os achamos Como sentir a sua realidade? Com mãos de sombra, Sombras, que tocamos? Nosso toque é ausência e vacuidade.
Quem desta Alma fechada nos liberta? Sem ver, ouvimos para além da sala De ser: mas como, aqui, a porta aberta? ………………………………… Calmo na falsa morte a nós exposto, O Livro ocluso contra o peito posto, Nosso Pai Rosaecruz conhece e cala.”
|
Christian Rosencreutz sírjánál (Hungarian)
I Majd ébredvén az álomból, hogy éltünk, Megtudjuk-e, hogy mik vagyunk, mi volt E Testbe-hullás, Éjbe-merülésünk, Mi Lelkünkre vakságot lakatolt,
És mindannak, mi feltűnt, folyt és eltűnt, Titkolt Igazságát megérjük ott? Már szabadon sem érti azt a Lelkünk, Nem tudja Isten sem, ki alkotott.
Isten egy felsőbb Istennek fia, Magasból mélybe hullott Isten-Ádám; És igazságát rejti az Atya,
Mint tőlünk Ő, tőle e magas Isten A Mélyen túlra, Szellemébe zárván, S mi nem látjuk Világunkban, e Testben.
II Az Ige nem hatol e földi térig. A Káoszból árnyékként magasodva A Végtelen Fény föltámad kioltva, S a távollévő Ige ránk sötétlik.
Ha Árny-ruháját Lelkünk rossznak érzi, Világ Világa Tökéletes Rózsa Igéjét fölkent népének kimondja, Krisztusban nékünk megfeszítve fénylik.
Urak, kik égi küszöbön megálltok, Járjuk az Istenen túli világot, A Mester Titka, a Jó ott megjelennek;
Keressük hát, kiket e juss megillet! Megszabadított Krisztus vére minket, S meghalt Isten, amikor megteremtett.
III Valótlanok vagyunk, bolyongó árnyak, Akik a létezésüket alusszák, S az Igazságra álmukban találnak, S mivelhogy álmuk, igazuk hamisság.
Az Árnyékok árnyék-testekre vágynak, Hogyan is éreznék, a test valóság? Árnyék-kezem csak árnyékok után kap, De távollét, üresség e tapintás.
E zárt Lélekből minket ki ereszt ki? Vakon füleljük a Túlnani zaját. ...S az ajtó nyitva? Hogyan? Nem rekeszt ki?
Hamis halálát bemutatva nyugszik, A titkos könyv mellére téve fekszik, Rosaecruz Atyánk hallgat s látva lát.
|