Verde, Cesário: Deslumbramentos

Milady, é perigoso contemplá-la, 

Quando passa aromática e normal, 

Com seu tipo tão nobre e tão de sala, 

Com seus gestos de neve e de metal. 

Sem que nisso a desgoste ou desenfade, 

Quantas vezes, seguindo-lhe as passadas, 

Eu vejo-a, com real solenidade, 

Ir impondo toilettes complicadas!... 

Em si tudo me atrai como um tesouro: 

O seu ar pensativo e senhoril, 

A sua voz que tem um timbre de ouro 

E o seu nevado e lúcido perfil! 

Ah! Como me estonteia e me fascina... 

E é, na graça distinta do seu porte, 

Como a Moda supérflua e feminina, 

E tão alta e serena como a Morte!... 

Eu ontem encontrei-a, quando vinha, 

Britânica, e fazendo-me assombrar; 

Grande dama fatal, sempre sozinha, 

E com firmeza e música no andar! 

O seu olhar possui, num jogo ardente, 

Um arcanjo e um demônio a iluminá-lo; 

Como um florete, fere agudamente, 

E afaga como o pêlo dum regalo! 

Pois bem. Conserve o gelo por esposo, 

E mostre, se eu beijar-lhe as brancas mãos, 

O modo diplomático e orgulhoso 

Que Ana de Áustria mostrava aos cortesãos. 

E enfim prossiga altiva como a Fama, 

Sem sorrisos, dramática, cortante; 

Que eu procuro fundir na minha chama 

Seu ermo coração, como um brilhante. 

Mas cuidado, milady, não se afoite, 

Que hão de acabar os bárbaros reais; 

E os povos humilhados, pela noite, 

Para a vingança aguçam os punhais. 

E um dia, ó flor do Luxo, nas estradas, 

Sob o cetim do Azul e as andorinhas, 

Eu hei-de ver errar, alucinadas, 

E arrastando farrapos - as rainhas! 

Milady, veszedelmes önre nézni,

Míg illatozva, rendben elsuhan,

Zsánere oly nemes, oly szalonbéli,  

Hó s fém hidege gesztusaiban.

Mulatságára s terhére sem lennék,

De hányszor látom, nyomdokát követve,  

Hogy királyin, emelkedetten ellép,  

És mindig komplikált a toalettje!...

Mint gazdag kincs, úgy vonz egész alakja:

A lénye úrias, ábrándozó,

A hangszínének arany árnyalatja,  

S arcéle, tiszta, fehér, mint a hó!

Ó! hogy lenyűgöz, és mennyire bódít...

S mint a Divat, páratlan kecsessége     

Fölös kellemmel, nőiesen hódít,

És mint a Halál, csupa fennkölt béke!...

Úgy esett tegnap, hogy megjönni láttam,  

Mily angolos, a lelkem megriadt;

A végzet asszonya, mindig magában,

Járása csupa zene s öntudat!

Pillantásában ármányszikra repked,

Egy arkangyal s egy démon gyújtja fényre;

Akár a tőr, oly élesen sebezhet,

És simogat, mint karmantyúnak prémje!

Hát jó. A jeget hitvesül fogadja, 

S ha fehér kezét csókkal illetem,

Ausztriai Anna stíljét adja,

Diplomatikusan és dölyfösen.

S folytassa, mint a Fáma, fennhéjázón,

Mosolytalan, dramatikusan, éllel;

Ha magábaolvasztaná a lángom

Sivár szívét, mint brilliánst, hevével.

De jaj, milady, ne olyan kevélyen,   

Királyi barbárokra jő a vég;

S a megalázott népek, sűrű éjen,

Bosszútőreik élesítik épp.

S egy nap, az úton, ó Luxus virága,

Kék szatén ég alatt, hol fecske reppen,

Szemem még őrülten bolyongni látja 

A királynőket - rongyos, elesetten!