Verde, Cesário: O Sentimento dum Ocidental / Ave-Marias
O Sentimento dum Ocidental / Ave-Marias (Portuguese)Nas nossas ruas, ao anoitecer, Há tal soturnidade, há tal melancolia, Que as sombras, o bulício, o Tejo, a maresia Despertam-me um desejo absurdo de sofrer.
O céu parece baixo e de neblina, O gás extravasado enjoa-me, perturba; E os edifícios, com as chaminés, e a turba Toldam-se duma cor monótona e londrina.
Batem carros de aluguer, ao fundo, Levando ŕ via-férrea os que se văo. Felizes! Ocorrem-me em revista, exposições, países: Madrid, Paris, Berlim, S. Petersburgo, o mundo!
Semelham-se a gaiolas, com viveiros, As edificações somente emadeiradas: Como morcegos, ao cair das badaladas, Saltam de viga em viga os mestres carpinteiros.
Voltam os calafates, aos magotes, De jaquetăo ao ombro, enfarruscados, secos; Embrenho-me, a cismar, por boqueirões, por becos, Ou erro pelos cais a que se atracam botes.
E evoco, entăo, as crónicas navais: Mouros, baixéis, heróis, tudo ressuscitado! Luta Camões no Sul, salvando um livro a nado! Singram soberbas naus que eu năo verei jamais!
E o fim da tarde inspira-me; e incomoda! De um couraçado inglęs vogam os escaleres; E em terra num tinir de louças e talheres Flamejam, ao jantar alguns hotéis da moda.
Num trem de praça arengam dois dentistas; Um trôpego arlequim braceja numas andas; Os querubins do lar flutuam nas varandas; Ŕs portas, em cabelo, enfadam-se os lojistas!
Vazam-se os arsenais e as oficinas; Reluz, viscoso, o rio, apressam-se as obreiras; E num cardume negro, hercúleas, galhofeiras, Correndo com firmeza, assomam as varinas.
Vęm sacudindo as ancas opulentas! Seus troncos varonis recordam-me pilastras; E algumas, ŕ cabeça, embalam nas canastras Os filhos que depois naufragam nas tormentas.
Descalças! Nas descargas de carvăo, Desde manhă ŕ noite, a bordo das fragatas; E apinham-se num bairro aonde miam gatas, E o peixe podre gera os focos de infecçăo!
|
Nyugatérzés/Esti ima (Hungarian)Utcáinkat, ha jő az alkonyat, Olyan sok csüggedés, melankólia járja, Hogy árnyak, forgatag, Tejo és tengerpára Képtelen vágyra szít; kívánni kínokat.
Az ég alján ború és ködök ülnek, Lámpákból gáz ömöl, émelybe szédít engem; Házak, kéményeik, s emberek nagy tömegben Egyhangú londoni árnyalattá vegyülnek.
Kocsik zörögnek el, bent utazók is, A vasútra siet, ki elmegy. Boldog népek! S már sorjáznak elő a távoli vidékek: Madrid, Párizs, Berlin, Pétervár, földgolyóbis!
A kalickákon effélék a rácsok: Építkeznek, de még a faállványzat áll csak: Mint denevér csapong zaján harangozásnak, Szöknek gerendáról gerendára az ácsok.
Csapatostul dugarozók sürögnek Zubbony a vállukon, mind kátrányos, mogorva; Sikátorok zugán töprengek, bujdokolva, S kószálok part mentén, hol csónakot kikötnek.
Tengert idézek majd, históriát: Mórt, bárkát, hősöket, újból életre kelnek! Ott délen küzd Camőes, ki könyvet úszva ment meg! Siklik kevély hajó, szemem ilyet se lát!
Az est megihlet; és felzaklat egyben! Egy angol hajóról csónakot vízre löknek; A szárazon edény, kések, villák csörögnek, Fény gyúl, vacsorakor, divatos hotelekben.
Omnibuszon vitázik két fogorvos; Gólyalábán bohóc tüsténkedik ügyetlen; Kis háziangyalok balkonon lebegnek fenn; Ajtajában mereng, hajadonfőtt, sok boltos!
Kiürül hajójavító és műhely; Nyák csillan, a folyó, a munkásnők sietnek; És nagy fekete raj, nyomulnak fel a hegynek Fürge halaskofák, herkulesmód s derűvel.
Jönnek, rázzák pompázatos csípőjük! Férfias törzsüket már-már oszlopnak vélném; S páran a fejükön, a kosaraik mélyén Hordják fiuk, lesz majd hajótörött belőlük.
Mezítláb! Kint, fregattfedélzeten, Reggeltől estelig folyton csak szenet raknak; S egy macskanyávogós, zsúfolt negyedben laknak, Hol rothadó halak között ragály terem.
|