Cazimir, Otilia: Titok (Taina in Hungarian)

In coltul cel mai vechi din tintirim,
Pe unde suie drumul de hotar,
Dormea de-un veac, sub un cires amar,
Un preasfintit vladica, Gherasim.

A fost candva si-o piatra capatai,
Purtand in strofe sterse marturie
Cum ca vladica a intrat de-a drept-un rai.

Dar oamenii, nestiutori si rai,
N-au priceput al pietri tainic grai
Si-au pus-o la un han, drept temelie.

De-atunci, in locul ei,
Aprinde toamna candela de scai
Si primavara – luminiti de papadie…

Iar din ciresi intunecate si amare
De-a lungul vremii, vara dupa vara,
Faceau dulceata preotesele din sat.
Dar pe vladica toata lumea l-a uitat.

Apoi ciresul a murit si el.
Frunzisul, tot mai rar, mai subtirel,
S-a rasucit uscat in vant,
S-a risipit ca Toamna pe mormant.

In locul lui, norodul a-ngropat
O biata fata moarta cu pacat.
Au ingropat-o fara cruce, mai de-o parte,
Sa-si poarte vina pana dincolo de moarte.
Iar cu vladica nu stiu ce-a facut, -
Era, saracul, risipit in lut.

Acum, in coltul vechi de tintirim,
Nu-i nicaieri vladica Gherasim,
Nici fata nu-i, si nici cires salbaic.
Din tufe brumarii de rozmarin,
S-aude-n nopti de vara un buratic
La crestetul mormantului strain.

Iar in tacere si-n zadarnicie,
Cenusa schivnicului cuvioasa,
S-amesteca incet pe vesnicie
Cu tanar trup de fata pacatoasa.

A cinterem zugában, messze fent,
ahol az ösvény domboknak szaladt,
porladt egy vén cseresznyefa alatt
Gherasim püspök, jámbor régi szent.

Sírköve is volt vagy száz éve még,
s hirdette egykor fennen a hiveknek,
hogy befogadta szent lelkét az ég.

Aztán a követ gyarló emberek
elvonszolták, s tudatlanul
a kő-alapra kocsmát épitettek.

S a jeltelen siron
már csak az ősz bogáncs-gyertyája gyúl
s a tavasz pitypang-mécsei rezegnek.

Nyaranta még a keserű cseresznyét
falusi papkisasszonyok leszedték
s befőzték - de már az élők között
nem emlegették rég a Püspököt.

Évek futottak, elvénhedt a fa,
kínlódva zörrent vékony sóhaja,
görnyedt a szélben, hosszan haldokolt,
s mint lombeső, a sírra ráomolt.

Később a vadcseresznyefa helyén
egy esett leány pihent meg, szegény,
kereszt nélkül temették, jeltelen,
hogy holtában is bélyeges legyen.
A régi Püspök békén ottmaradt -
homokká pergett rég a föld alatt.

A cinterem zugában, messze fent,
nincs már sehol a jámbor, régi szent,
a fa is eltűnt, földdé lett a lány,
zöldbéka csetteg nyári éjszakán
hármuk felett, és szagos rozmaring
szomorulelkü, hamvas bokra ring.

És lassu, hasztalan munkálkodással
a leszivárgó esővíz-erecskék
a régi Püspök bűntelen porával
a vétkes ifju testet elkeverték.