Eminescu, Mihai: Kék virág (Floare albastră in Hungarian)

- "Iar te-ai cufundat în stele
Şi în nori şi-n ceruri nalte?
De nu m-ai uita încalte,
Sufletul vieţii mele.

În zadar râuri în soare
Grămădeşti-n a ta gândire
Şi câmpiile Asire
Şi întunecata mare;

Piramidele-nvechite
Urcă-n cer vârful lor mare -
Nu căta în depărtare
Fericirea ta, iubite!"

Astfel zise mititica,
Dulce netezindu-mi părul.
Ah! ea spuse adevărul;
Eu am râs, n-am zis nimica.

- "Hai în codrul cu verdeaţă,
Und-isvoare plâng în vale,
Stânca stă să se prăvale
În prăpastia măreaţă.

Acolo-n ochiu de pădure,
Lângă trestia cea lină
Şi sub bolta cea senină
Vom şedea în foi de mure.

Şi mi-i spune-atunci poveşti
Şi minciuni cu-a ta guriţă,
Eu pe-un fir de romăniţă
Voi cerca de mă iubeşti.

Şi de-a soarelui căldură
Voi fi roşie ca mărul,
Mi-oi desface de-aur părul,
Să-ţi astup cu dânsul gura.

De mi-i da o sărutare,
Nime-n lume n-a s-o ştie,
Căci va fi sub pălărie -
Ş-apoi cine treabă are!

Când prin crengi s-a fi ivit
Luna-n noaptea cea de vară,
Mi-i ţine de subsuoară,
Te-oi ţine de după gât.

Pe cărare-n bolţi de frunze,
Apucând spre sat în vale,
Ne-om da sărutări pe cale,
Dulci ca florile ascunse.

Şi sosind l-al porţii prag,
Vom vorbi-n întunecime;
Grija noastră n-aib-o nime,
Cui ce-i pasă că-mi eşti drag?"

Înc-o gură - şi dispare...
Ca un stâlp eu stam în lună!
Ce frumoasă, ce nebună
E albastra-mi, dulce floare!

........................

Şi te-ai dus, dulce minune,
Ş-a murit iubirea noastră -
Floare-albastră! floare-albastră!...
Totuşi este trist în lume!

(1873, 1 aprilie)

"Ismét csillagokba nézel,
Fellegekbe, föl a mennybe?
Bár gondolnál életemre,
Lelkem, s ne felejtenél el!
 
Hasztalan zsúfolsz agyadba
Napsütött folyót, akármit -
Tenger, asszír sík csodáit
Elméd hasztalan kutatja:
 
Ősi gúlák szikla-teste
Fel az égbe tör kevélyen -
Ne keresd a messzeségben
Azt, mi boldoggá tehetne!"
 
Ekként szól a kis leányka,
S fürtjeim szendén becézte:
Bár találó volt beszéde,
Én nevettem bölcs szavára.
 
"Jer a zöldbe, hol zokogva
Fut a forrásvíz a síkra...
Hol már-már ledől a szikla,
Le a roppant völgyszorosba.
 
Vár reánk a tisztás széle,
Derűs tó ragyog szemünkbe,
S ott a nád tövén ülünk le
Jó szagú szederlevélre.
 
Sok bolondságot fecsegve
Fog hazudni majd kicsiny szád.
S én egy réti szegfű szirmát
Tépve, kérdem, hogy szeretsz-e?

Engem ott a nap megérlel,
Mint egy almát, szép pirosra,
S dús arany-hajam kibontva,
Elnémítlak lágy selymével.
 
Hogyha csókot adsz, szerelmem,
Nem fog tudni róla senki,
Mert a nagy kalap elrejti. -
Mást ez úgyse érdekeljen!
 
Míg a fák fölött halad
Majd a hold a nyári estben,
Kebledhez szorítasz engem,
S én körülfonom nyakad.
 
Lomb hajol ránk, lágyan átfog:
S míg a völgy felé leszállunk,
Minden csókot csókra váltunk,
Mint a rejtőző virágok.
 
Majd kapunkhoz érkezünk,
Sugdosunk a mély sötétben,
Halk szavunkból más ne értsen:
Mért törődjön épp velünk?"
 
Még egy csók - s eltűnt az álom,
Hold süt - ott állok meredten!
Én bolondos, szép, egyetlen
Üdvöm: édes kék virágom!
 
*
 
Eltűntél, csodás igézet!
Nagy szerelmünk holt - te drága
Kék virág, szívem virága...
Mégis szomorú az élet!