Eminescu, Mihai: Mortua est (Mortua est! in Hungarian)

Făclie de veghe pe umezi morminte,
Un sunet de clopot în orele sfinte,
Un vis ce îşi moaie aripa-n amar,
Astfeli ai trecut de al lumii otar.

Trecut-ai când ceru-i câmpie senină,
Cu râuri de lapte şi flori de lumină,
Când norii cei negri par sombre palate,
De luna regină pe rând vizitate.

Te văd ca o umbră de-argint strălucită,
Cu-aripi ridicate la ceruri pornită,
Suind, palid suflet, a norilor schele,
Prin ploaia de raze, ninsoare de stele.

O rază te-nalţă, un cântec te duce,
Cu braţele albe pe piept puse cruce,
Când torsul s-aude l-al vrăjilor caier
Argint e pe ape şi aur în aer.

Văd sufletu-ţi candid prin spaţiu cum trece;
Privesc apoi lutul rămas... alb şi rece,
Cu haina lui lungă culcat în sicriu,
Privesc la surâsu-ţi rămas încă viu -

Şi-ntreb al meu suflet rănit de-ndoială,
De ce-ai murit, înger cu faţa cea pală,
Au nu ai fost jună, n-ai fost tu frumoasă?
Te-ai dus spre a stinge o stea radioasă?

Dar poate acolo să fie castele
Cu arcuri de aur zidite din stele,
Cu râuri de foc şi cu poduri de-argint,
Cu ţărmuri de smirnă, cu flori care cânt;

Să treci tu prin ele, o sfântă regină,
Cu păr lung de raze, cu ochi de lumină,
În haină albastră stropită cu aur,
Pe fruntea ta pală cunună de laur.

O, moartea e-un chaos, o mare de stele,
Când viaţa-i o baltă de vise rebele;
O, moartea-i un secol cu sori înflorit,
Când viaţa-i un basmu pustiu şi urât. -

Dar poate... o ! capu-mi pustiu cu furtune,
Gândirile-mi rele sugrum cele bune...
Când sorii se sting şi când stelele pică,
Îmi vine a crede că toate-s nimică .

Se poate ca bolta de sus să se spargă,
Să cadă nimicul cu noaptea lui largă,
Să văd cerul negru că lumile-şi cerne
Ca prăzi trecătoare a morţii eterne ...

Ş-atunci de-ai fi astfel... atunci în vecie
Suflarea ta caldă ea n-o să învie,
Atunci graiu-ţi dulce în veci este mut...
Atunci acest înger n-a fost decât lut.

Şi totuşi, ţărână frumoasă şi moartă,
De racla ta razim eu harfa mea spartă
Şi moartea ta n-o plâng, ci mai fericesc
O rază fugită din chaos lumesc.

Ş-apoi... cine ştie de este mai bine
A fi sau a nu fi... dar ştie oricine
Că ceea ce nu e, nu simte dureri,
Şi multe dureri-s, puţine plăceri.

A fi? Nebunie şi tristă şi goală;
Urechea te minte şi ochiul te-nşală ;
Ce-un secol ne zice, ceilalţi o deszic.
Decât un vis sarbăd, mai bine nimic.

Văd vise-ntrupate gonind după vise,
Pân' dau în morminte ce-aşteaptă deschise,
Şi nu ştiu gândirea-mi în ce să o stâng
Să râd ca nebunii? Să-i blestem? Să-i plâng?

La ce?... Oare totul nu e nebunie?
Au moartea ta, înger, de ce fu să fie?
Au e sens în lume? Tu chip zâmbitor,
Trăit-ai anume ca astfel să mori?

De e sens într-asta, e-ntors şi ateu,
Pe palida-ţi frunte nu-i scris Dumnezeu.

Mint gyertya a nedves sírhalmokon árván,
Vagy mint a harangszó áhítatos órán,
Mint álom, ha illan a szárnya-pora,
E földi világot úgy hagytad oda.

Akkor, hogy az égbolt derűs mezején át
Ívelt a Tejút, száz virágszerü fény szállt,
S mogorva, sötétlő felhő-palotáján
Fénylőn vonult át a holdbéli királylány.

Még látom ezüstös ragyogásban az árnyad,
Amint az egekre tárod ki a szárnyad,
S felhő-kikötőben lebegsz haloványan,
Sugár-zivatarban, csillag-havazásban.

Sugár emel égbe, s egy dal vezet egyre,
Keresztbe szorítva karod kebeledre,
Míg sors guzsalyának fonás-zaja hallik,
Ezüstös a víz lent, a lég fenn aranylik.

Elnézem a lelked lebegni a térben;
És porhüvelyed lenn... kihűlve fehéren,
A hosszu ruhában, amelybe temették,
S nézek mosolyodra, mely oly eleven még.

S kérdezgetem egyre kétségteli aggyal:
Mi vitt a halálba makulátlan angyal?
Hát nem csupa szépség, ifjú s üde voltál?
S most mégy, hogy egy izzó, nagy csillagot oltsál?

Talán odafent ragyogó, arany-árkád,
Csillagból emelt paloták sora vár rád;
Tűzmedrük ezüstlő hidak szelik át,
Mirhás ligetekben dalt zeng a virág;

Hogy ott vigyen útad, szentéltü királyném,
Sugár a hajad, s a szemedbe' csodás fény,
Behinti aranypor kék, hosszu ruhádat,
S babérkoszorúzta a homlok, a sápadt.

Káosz a halál, tenger s csupa csillag,
Ám nyugtalan álmok rút öble a lét csak;
A halál: a napoknak szűz-végtelene,
Az élet unalmas és ócska mese. -

De hátha... agyamra zord fellegek ülnek,
Rossz gondolatoktól a jók menekülnek...
Ha hullik, elég Nap, csillag valamennyi,
Félős, hogy a minden egyéb se: a semmi.

Tán meghasad egyszer, szétválik az ég fenn,
Lezúdul a semmi a végtelen éjben,
A gyászszinü égről a fények leválnak
Futó lakomául a hosszú halálnak.

S ha így leszen... akkor e drága lehellet,
Újjá ez a lélek már úgyse születhet,
A hangod, az édes, holt, néma marad,
S nem volt ez az angyal egyéb, csak agyag.

De íme, te drága halott, gyönyörű rög,
Lantommal, a törttel, sírodra könyöklök,
S nem gyászlom a holtod, sőt boldogolom:
Sugár, aki átszállt e por-kaoszon.

S ki tudja különben is, hogy mi a jó,
A lét vagy a nemlét ... de tudnivaló,
Hogy az, ami nincsen, nem érzi a kínt,
S hogy oly sok a kín, s oly kevés öröm int.

A lét? Csupa téboly, szomorú és üres;
Szemed hazudik, csal, s ámít a füled;
Mit hirdet az egyik, azt más kor elejti.
Semminek e vak álom, inkább csak a semmi.

Test-öltve az álmok üldözgetik egymást,
S már hullnak a tátott sirokba forogvást,
S e gondolatomra mi volna mi írt ad:
Őrült kacagással átkozzam-e? Sírjak?

Mivégre? ... De hát nem csak téboly-e minden?
Holtod mire volt jó, angyal te, különben?
Vagy értelem is van? Te, drága mosoly,
Az életed ennyi, hogy így eloszolj?
Ha értelem ez, hát torzult, ateista,
S hó homlokod Isten meg nem koszorúzta.