Lungu, Dan: Hogyan felejtsünk el egy nőt (részlet) (Cum să uiţi o femeie (detail) in Hungarian)
Cum să uiţi o femeie (detail) (Romanian)Capitolul 13 Poate cel mai mult mă intrigase modul cum îşi
|
Hogyan felejtsünk el egy nőt (részlet) (Hungarian)13. fejezet
Talán a leginkább az nyugtalanított, ahogyan megtervezte a jövőjét. Erre röviddel eltűnése után jöttem rá, amikor megtaláltam a szurokdarabkát, amely mintegy fogászati gipszként őrizte fogai alakjának lenyomatait. A „fogak” szót használom, mert most sokkal higgadtabban tudok visszagondolni arra az időszakra. Akkor, amikor tenyeremmel méregettem a kis emléktárgy súlyát, vagy ujjbegyeimmel végigtapogattam a szabálytalan alakzatot, valószínűleg még „csőrnek” neveztem. Így jutott eszembe egyik rövid bukovinai kirándulásunk, még azokból az időkből, amikor „fogacskákként” kényeztettem őket. Azaz együttlétünk legcsodálatosabb időszakából, rögtön azt követően, hogy hallgatólagosan eldöntöttük, kapcsolatunkat tartósnak tekintjük. Mintegy három héttel ama éjszakai buli után, amelyen összejöttünk, és amelyen csúnyán kiteregettem a szennyesemet. Rövid kiruccanásunkkor már fél éve gerlepárként éltünk, vagyis meglehetős gyöngédségről tettem tanúbizonyságot ahhoz képest, hogy mennyire flegmán viselkedtem úgy általában. Nyilván ezt nem úgy kell érteni, hogy reggeltől estig egymás szájában lógtunk, vagy hogy eszeveszetten turbékoltunk. De jól éreztük magunkat. Dumcsizgattunk. Viccelődtünk és jókat szórakoztunk egymás poénjain. Ha kedvünk támadt, egymásnak estünk, anélkül, hogy kötelező tornagyakorlatot csináltunk volna belőle. Egy adott pillanatban Marga vett magának egy tölcséres fagylaltot. Azt hiszem, éppen Voroneţben jártunk. Eléggé fáradt voltam már, de igyekeztem a természet szépségeinek a csodálatára ösztökélni magam. S arra, hogy mélyeket lélegezzek a tiszta hegyi levegőből, mely derekasan kitisztította a tüdőmet, valahogy úgy, mint ahogyan egy eldugult kagylót szokás. Marga olyan vidám csacsogásba kezdett, mint még soha, arról hogy mivel szeretné tölteni az idejét a jövőben. Legalábbis akkor nekem csacsogásnak tűnt. Most azt mondanám, hogy „beszélt”, akkor pedig, amikor a szurokdarabkát felfedeztem, azt hiszem, úgy mondtam volna, hogy „locsogott” vagy hogy „félrebeszélt”. Jövőbeni terveink addig nem nagyon kerültek szóba. A téma nem tiltott volt, hanem érdektelen. De akkor Marga, teljesen átadva magát a tölcséres fagyi élvezésének, kitárulkozott. A szavaiból sugárzó határozottság, akkor is, ha néha úgy mondta: „szeretném”, arra utalt, hogy az elhangzottak nem csupán jámbor óhajok. Valamiképpen meg volt győződve arról, hogy a dolgok pontosan úgy fognak történni, mintha az ujjai közt tartott fagylalt nem egy közönséges élelmiszeripari vacak lett volna, hanem egy jósgömb. Megállás nélkül beszélt, mint egy fáradt gyermek. Közben teljes átéléssel figyelte a tejes cseppeket, amelyek a tölcsér peremén bemutatott remegés után a legváratlanabb pillanatokban kígyóztak alá, teljesen ragacsossá téve az ujjait, a nyelve hegyével be-begyűjtötte a rebellis gömböcskéket, amikor pedig a számuk túlnőtt az ellenőrizhetőség határán, egy határozott, körkörös mozdulattal állította helyre a rendet. Alighogy a végére járt a dolgoknak a tölcsér tetején, az alján is gondok támadtak, a nápolyi ugyanis átázott, és a sipka hegyéből veszélyes fagylaltlé-buzgárok indultak el. Akkor kissé távolabb tartotta a kezét a testétől, hogy megóvja ruháját a cseppektől, és olyan magasra emelte, hogy csücsörítő ajkaival kényelmesen és hatékonyan rácsatlakozhasson, mint egy túlfolyás elleni tartály. Aztán egy adott pillanatban a tölcsér két végének felügyelete annyira igénybe vette, hogy az erőfeszítéstől egy ránc jelent meg a két szemöldöke között, s átmenetileg berekesztette előadását. Amikor az utolsó falatot is eltüntette, megkért, hogy vegyek ki egy papír zsebkendőt farmere farzsebéből. Javasolni akartam, hogy vegyen még egyet, ha ilyen klassz, de visszafogtam magam. A csomagban lévő összes papír zsebkendőt elhasználta, lehetett vagy öt darab, miközben kecsesen megtörölgette minden egyes ujjacskáját. Teljesen elbűvölt, egyrészt az a természetesség, amellyel pazarolt, másrészt az a gondosság, amellyel összehajtogatta a papír zsebkendőket, hogy a körme alól is felitassa a lét. Már lényegtelen is volt, hogy milyen terveket szövöget. Annyit azért megállapítottam, anélkül, hogy ez bármilyen érzelmi hatást váltott volna ki belőlem, hogy a jövendőbeli történetekből én teljességgel hiányoztam. Egyedül volt a világban és jól érezte így magát. Egyke volt, és soha egy pillanatig sem sajnálta, hogy nincs legalább egy fiútestvére. Mindent, ami hosszú távra szólt, egyes szám első személyben fogalmazott meg. És ez még nem minden! A közeljövőben sem volt számomra kijelölt helye. Akkor ott, miközben beszélt, a legközelebbi jövőre vonatkozó terve, hogy úgy mondjam, az volt, hogy egyetlen csepp fagylaltot se szalasszon el. Én mindenestől ki voltam zárva ebből, és nem csupán szórakozottságból, a bűvös gömböcskéknek szentelt túlzott figyelem és a kristálytiszta monológ miatt, hanem azért is, s ez jóval később tudatosult bennem, mert eszébe sem jutott felajánlani, hogy osztozzunk az erdei gyümölcs aromáján. Ami nem jelentette azt, hogy ezzel szenvedést okozott nekem. Meglehetősen semlegesen viszonyultam e kecses önzéshez, amelyet a nőiesség természetes megnyilvánulásaként fogtam fel. És aszerint kezeltem. Néha-néha lelkesedni is tudtam érte. Az ördögbe is, ez a Marga minden porcikájában, ízig-vérig nő volt! Egészen másként reagáltam volna viszont arra az agresszív önzésre, amelyet gyermekkoromban a családomban, a négy fiúgyermek egyikeként tapasztaltam. Ha valamelyikünk hozzájutott egy almához, az istennek sem adott volna egy falást sem a többieknek. Felmászott a ház tetejére, s nagy hangon eldicsekedte, hogy van egy almája. Tüntetően felmutatta a tenyerén, hadd lássák, hogy milyen nagy és ízletes. Aztán csámcsogva degeszre ette magát. A lentiek kukoricacsutkával, labdával, ágakkal dobálták. Hogy legalább ne essen jól neki. Kövekkel nem volt szabad, mert azok megrongálták a bádogtetőt, s akkor apánk mindannyiunknak ellátta volna a baját. Esetleg összeesküvést szőttek, hogy a tetőn lévőt lerohanják, s annak rendje s módja szerint megtépjék a haját. Néha anyánk közbelépett s megkért, hogy béküljünk ki, mint a jó testvérek. Osztozzunk meg egymás között. De a lentieknek ez nem smakkolt. Ők bosszúra vágytak. Csak az arcátlan lókötő testvéries elagyabugyálása elégíthette ki őket. Ha fociztunk a lakónegyedbeliekkel, ugyanez volt az ábra. Senki sem passzolt. Mindenki mindenkit ki akart cselezni, ha lehet, még a kapust is, kifulladásig parádézni, kötényeket osztogatni, s ha már végképp elege volt a zsonglőrködésből, berúgni a gólt. Hiába üvöltöttek a többiek, hogy passzoljon. Hiába verték földhöz magukat. Csak ketten voltak a világon: ő és a labda. Nem látott, nem hallott. Nem ritkán bunyóval ért véget a dolog. A bunyó számtalan problémát megold a fiúknál. Volt páros fajtája, ezt „boksznak” hívtuk, és volt általános hajtépés. Nos, Marga egy másik világból érkezett. Először is, lány volt. Puha husikájú, akinél két liter tej már cipekedésnek számított. Aztán meg vagyok győződve róla, hogy ha kértem volna egy nyalintásnyi fagyit, szíves-örömest és azonnal ad. De mivel nem kértem, meg sem fordult a fejében, hogy megtegye, és soha nem is fogja megtudni, milyen jól esett volna. Marga egoizmusában nem volt semmi tüntető, semmi erőltetett; s nem is tudom, helyes-e így nevezni. Önzőnek az tűnik számomra, aki tudja, hogy osztoznia kéne másokkal, de nem teszi. Le se tojja a többieket. Holott ő nem tudta, hogy másnak is adhatna, hogy úgy illene. Utánozhatatlan természetességgel nézett át másokon, mondanám ma. De ha a mellette lévő egyetlen mozdulatot is tett, már fogadókésznek mutatkozott. Sőt nagylelkűnek. Ezt a mozdulatot mégsem könnyű megtenni. Olyan odaadással ette a fagylaltot, annyira elmélyülten és boldogan, hogy szégyelltem volna kóstolót kérni tőle. Ilyesmivel megzavarni. Akkor, amikor a szurokdarabka súlyát méregettem a tenyeremmel, bizonyára úgy gondoltam, hogy bunkó módon pofázta be azt a bazi nagy tölcsért, én pedig ostoba fajankó, címeres hatökör voltam. Természetessége tökéletesített színjátéknak tűnt. Vegytiszta képmutatásnak. Az én ügyefogyottságom, dermesztő tiszteletem az ő apró foglalatoskodása iránt pedig ritka nagy ostobaságnak, amely megérdemli, hogy szállóige váljék belőle: „tökkelütött, mint Andi.” Tisztában vagyok vele, hogy mivel eladdig nyers modorú férfiak között éltem, nem tudtam, miként lehet megoldani egy ilyen helyzetet. Valójában a megoldani nem a legmegfelelőbb kifejezés, mert fel sem tűnt, hogy valami probléma lenne. Inkább úgy mondanám: nem voltam hozzászokva az efféle helyzetekhez. Merthogy, Margát figyelvén, kezdetben inkább csodálkozás volt bennem, mintsem zavar. Aztán eljutottam a semleges viszonyulásig, melyet időnként elbűvöltségi rohamok szakítottak meg. Rettenetesen dühössé csak váratlan eltűnése után váltam, amikor minden addigi tettét egy rosszindulatú nagyítón át vizsgáltam meg és értelmeztem újra, ezúttal a rosszhiszeműség keretei közt. Most azt mondanám, hogy az igazság valahol középen van, anélkül, hogy pontosan meg tudnám határozni, ez mit jelent. Ez a „közép” ugyan nehezen meghatározható, de legalább megóv a szélsőségektől. A legfurcsábbnak az tűnik, hogy az egoizmus, hadd nevezzem így, akár agresszív volt, akár elbűvölő, ugyanazt az eredményt hozta számomra: sem almát nem ettem, sem a fagylaltot nem kóstoltam meg. Csakhogy ha fiúk közt voltam, tudtam, mi a teendő: készenlétbe helyeztem az ökleimet, enyhe terpeszállást vettem fel, és igyekeztem egyenest a másik képébe verni. Erővel vettem el az almát. De Margának puha husikája volt és türkizkék szemei. Miként szorítsd ökölbe a kezed? Ajkai üdék voltak, fogacskái nevetésre villantak. Mellei hegyesek, combjai pedig olyanok, hogy azonnal a villanykapcsoló felé mozdult a kezed. Ezt tetézte egy olyannyira naiv és kecses modorral, hogy ökölbe szorított kezeidet önként, megigézve lazítottad ki, miközben brutális, szőrös vadembernek érezted magad. Egyáltalán nem hasonlított azokhoz a lányokhoz, akikkel korábban dolgom volt. A flörtöket és a néhány napos kiruccanásokat nem számítva két komolyabb kapcsolatom volt azt megelőzően: Andreeával és Luanával.
|