Csehov, Anton Pavlovics (Чехов, Антон Павлович) (1860–1904) Works Bibliography   hu ru

Biography

Taganrog, 1860. jan. 29., +Badenweiler (Németország), 1904. júl. 15.
(Moszkvában temetik el júl. 22-én)

A gimnáziumot Taganrokban, saját erejéből végzi, mert konzervatív, keménykezű apja (aki felszabadult jobbágy volt) családjával Moszkvába szökik a hitelezők elől.
Moszkvában végzi az egyetemet, orvos lesz, 1884-től kórházi munkája mellett magánpraxist is vállalva robotol, emellett írni kezd, hogy állandó anyagi gondokkal küzdőcsaládján segítsen. Orvosi képesítése nyomot hagy írói stílusán, az orosz hétköznapok klinikai pontosságú ábrázolásán, korán jelentkező tüdőbetegsége pedig önmegfigyelővé és a hangulati változások, a légkör, az ábrándok érzékeltetésére teszi érzékennyé.
Humoristaként indul, a Sztrekoza c. élclapban, a Bugyilnyik és a Zrityel c. szatirikus folyóiratokban kezdi publikálni humoreszkjeit Antosa Csehonte álnéven, később a szentpétervári Oszkolki c. lapnál újságíró, de hamarosan megjelenő önálló köteteivel is sikert arat: a Szürkületben címűért Puskin-díjat kap (1886), a Tarka történetekkel pedig híressé válik. A Novoje vremja c. lap munkatársa lesz, ettől kezdve anyagilag független. Az orvosi hivatással szakít egyelőre, de nem végleg.
1890-ben a Szahalin szigetén levő fegyenctelepre utazik, amelynek tanulmányozása közben szembesül az emberi kiszolgáltatottsággal és nyomorral. Négy évvel később megjelenő útirajzának akkora hatása lesz, hogy a kormányzat javít a telep viszonyain.
1892–93-ban, az éhínség és a kolerajárvány idején újból orvosi feladatokat lát el.
1892-ben a Moszkvához közeli Melihovóban kis birtokot vásárol, hét éven át itt él szüleivel és testvéreivel. A megfeszített munka és a sok utazás nem használ amúgy is ingatag egészségi állapotának, 1897-ben tüdővérzést kap. Ezekben az években gyakran jár külföldön. 1899-ben eladja művei kiadói jogát, a pénzből Jaltába költözik, villát építtet, 1901-ben megnősül, felesége Olga Knipper, a Moszkvai Művész Színház színésznője. Közelebbi kapcsolatba kerül Tolsztojjal és Gorkijjal.
1900-ban tiszteletbeli akadémikussá választják, de később, Gorkij II. Miklós cár utasítására történő kizárása miatt Korolenkóval együtt lemond.
Írói sikerei csúcsán, egy német fürdővároskában hal meg.
A társadalmi problémák, a közügyek, kivált a parasztság helyzete és a kisember tragikomédiája iránti érzékenység, együttérző irónia, továbbá a természet idilli, nosztalgikus ábrázolása jellemzi. Azt sugallja, hogy az életet a maga banalitásaival, tökéletlenségével, állandó hiányérzetekkel együtt kell elfogadni és szeretni.
Humora mellett mérhetetlen fájdalom is jellemzi /pl. Bánat (1885) és Fájdalom, (1886) c. elbeszélései). Műveiben fontos motívum az elvágyódás. Főszereplői különleges hősök helyett mindennapi emberek, mindennapi szituációkban, akik csak töprengenek sorsukon, vágyakoznak, de vágyaikat megvalósítani – részben saját gyengeségük miatt – képtelenek, még a szerelembe is belebuknak.
1896-tól beszélünk pályájának beteljesedéséről, ekkor írja legjobb drámáit, amelyekben novelláit viszi színpadra. Szakít a hagyományokkal, megteremtve a „drámátlan drámát”, ahol a drámai lüktetés láthatatlan, mert a konfliktus nem ember és ember, hanem ember és élet között zajlik, a cselekmény helyett pedig fontosabb a belső történés, az orosz ürességgel, a más utáni áhítozással és a hiábavalóság érzésével való szembenézés. Darabjait Sztanyiszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko rendezi a Művész Színházban.
Több mint kétezer elbeszélést és számos drámát írt.