В Италии (Russian)
Роберто и Флер Калассо
И я когда-то жил в городе, где на домах росли статуи, где по улицам с криком "растли! растли!" бегал местный философ, тряся бородкой, и бесконечная набережная делала жизнь короткой.
Теперь там садится солнце, кариатид слепя. Но тех, кто любили меня больше самих себя, больше нету в живых. Утратив контакт с объектом преследования, собаки принюхиваются к объедкам,
и в этом их сходство с памятью, с жизнью вещей. Закат; голоса в отдалении, выкрики типа "гад! уйди!" на чужом наречьи. Но нет ничего понятней. И лучшая в мире лагуна с золотой голубятней
сильно сверкает, зрачок слезя. Человек, дожив до того момента, когда нельзя его больше любить, брезгуя плыть противу бешеного теченья, прячется в перспективу.
1985 Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://scanpoetry.ru |
|
|
Itáliában (Hungarian)
Roberto és Fler Calassónak
Éltem egykor a városkában én is, ahol szobrok nőttek a házakon, s ordítva: "minden romlott!", futott a helyi filozófus, szakállát lengetve, s megkurtította létedet a rakpart végtelenje.
Most száll le ott a nap, kariatidákat vakítva. De akik engem úgy szerettek, a halálból vissza nem hozza senki. Elveszítve üldözése tárgyát, a kutya is maradékokat szimatol s hozzálát,
s ebben az emlékezetre hasonlít. Alkony; hangok a távolból, "pucolj innen, barom!" - efféle harsog idegen nyelven számomra. De ezt könnyen megértem. S nincs szebb e lagunánál; galambdúc a végén;
s aranyfényével megkönnyezteti a szememet. Az ember, elélve addig, mikor már nem lehet szeretni őt, már nem akar szembeúszni az árral, inkább maga is elrejtőzik a perspektívába.
1985
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.mek.oszk.hu |
|
|