Brodszkij, Joszif Alekszandrovics: В Италии

Роберто и Флер Калассо

И я когда-то жил в городе, где на домах росли
статуи, где по улицам с криком "растли! растли!"
бегал местный философ, тряся бородкой,
и бесконечная набережная делала жизнь короткой.

Теперь там садится солнце, кариатид слепя.
Но тех, кто любили меня больше самих себя,
больше нету в живых. Утратив контакт с объектом
преследования, собаки принюхиваются к объедкам,

и в этом их сходство с памятью, с жизнью вещей. Закат;
голоса в отдалении, выкрики типа "гад!
уйди!" на чужом наречьи. Но нет ничего понятней.
И лучшая в мире лагуна с золотой голубятней

сильно сверкает, зрачок слезя.
Человек, дожив до того момента, когда нельзя
его больше любить, брезгуя плыть противу
бешеного теченья, прячется в перспективу.

 
1985

Roberto és Fler Calassónak

Éltem egykor a városkában én is, ahol szobrok
nőttek a házakon, s ordítva: "minden romlott!",
futott a helyi filozófus, szakállát lengetve,
s megkurtította létedet a rakpart végtelenje.

Most száll le ott a nap, kariatidákat vakítva.
De akik engem úgy szerettek, a halálból vissza
nem hozza senki. Elveszítve üldözése tárgyát,
a kutya is maradékokat szimatol s hozzálát,

s ebben az emlékezetre hasonlít. Alkony; hangok
a távolból, "pucolj innen, barom!" - efféle harsog
idegen nyelven számomra. De ezt könnyen megértem.
S nincs szebb e lagunánál; galambdúc a végén;

s aranyfényével megkönnyezteti a szememet.
Az ember, elélve addig, mikor már nem lehet
szeretni őt, már nem akar szembeúszni az árral,
inkább maga is elrejtőzik a perspektívába.

 
1985