Fofanov, Konsztantyin Mihajlovics: Все грустно, все!

Все грустно, все! Наш тихий разговор

И сумерки, и лампы одинокой

Унылый свет… И твой прекрасный взор,

Моя любовь, мой ангел темноокий.

Смотри — и там, за сумрачным окном,

Заглохший сад, желтея, умирает.

И он, как мы, скучает о былом,

И он, как мы, весну воспоминает.

Все грустно, все! Ночных теней приход

И робкая звезда на небосводе —

Все тихие мечтания зовет

К забытым снам, к потерянной свободе.

Но вечностью земного торжества

Не усладишь небесное мгновенье,

И нашу грусть не выразят слова:

Она души бессмертное стремленье!..

Minden oly szomorú! A szürkület,

csöndes beszélgetésünk s a leverten

hunyorgó árva mécs...És szép szemed,

sötét szemed is szomorú, szerelmem.

Gazos kert sárgul a pára-lepett

ablakon túl, már haldokolva - nézz ki!

Ő is, mint mi, a múlt után eped,

ő is, mint mi, a tűnt tavaszt idézi.

Minden oly szomorú! Ha nagy csapat

csillag remeg, ha árny hever a tájon -

magához vonzza az ábrándokat

az elveszített szabadság és álom.

De nem adsz gyönyört földi győzelem

öröklétével a mennyei percnek,

s a szóban nem fér el a gyötrelem:

gyötrődni vágynak szüntelen a lelkek!