This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Makine, Andreï: Le Testament français (detail)

Portre of Makine, Andreï

Le Testament français (detail) (Russian)

Il revint, arrivant non pas de l’Ouest, au début de l’été comme la plupart des soldats, mais de l’Extrême Orient, en septembre, après la défaite du Japon…

Saranza, d’une ville qui avait côtoyé le front, s’était transformée en un endroit paisible, revenant à son sommeil des steppes, derrière la Volga. Charlotte y vivait seule: son fils (mon oncle Sergueï) était entré dans une école militaire, sa fille (ma mère) – partie pour la ville voisine, de même que tous les élèves qui voulaient continuer leurs études.

Par un soir tiède de septembre, elle sortit de la maison et marcha dans la rue déserte. Avant la nuit, elle voulait cueillir, aux abords de la steppe, quelques tiges d’aneth sauvage pour ses salaisons. C’est sur le chemin du retour qu’elle le vit… Elle portait un bouquet de longues plantes surmontées d’ombelles jaunes. Sa robe, son corps étaient emplis de la limpidité des champs silencieux, de la lumière fluide du couchant. Ses doigts gardaient la senteur forte de l’aneth et des herbes sèches. Elle savait déjà que cette vie, malgré toute sa douleur, pouvait être vécue, qu’il fallait la traverser lentement en passant de ce coucher du soleil à l’odeur pénétrante de ces tiges, du calme infini de la plaine au gazouillement d’un oiseau perdu dans le ciel, oui, en allant de ce ciel à son reflet profond qu’elle ressentait dans sa poitrine comme une présence attentive et vivante. Oui, remarquer même la tiédeur de la poussière sur ce petit chemin qui menait vers Saranza…

Elle leva les yeux et le vit. Il marchait à sa rencontre, il était encore loin, au fond de la rue. Si Charlotte l’avait accueilli au seuil de la pièce, s’il avait ouvert la porte et était entré, comme elle imaginait cela depuis si longtemps, comme faisaient tous les soldats en revenant de la guerre, dans la vie ou dans les films, alors elle aurait sans doute poussé un cri, se serait jetée vers lui en s’agrippant à son baudrier, aurait pleuré…

Mais il apparut très loin, se laissant reconnaître peu à peu, laissant à sa femme le temps d’apprivoiser cette rue rendue méconnaissable par la silhouette d’un homme dont elle remarquait déjà le sourire indécis. Ils ne coururent pas, n’échangèrent aucune parole, ne s’embrassèrent pas. Ils croyaient avoir marché l’un vers l’autre pendant une éternité. La rue était vide, la lumière du soir reflétée par le feuillage doré des arbres – d’une transparence irréelle. S’arrêtant près de lui, elle agita doucement son bouquet. Il hocha la tête comme pour dire : « Oui, oui, je comprends. » Il ne portait pas de baudrier, juste un ceinturon à la boucle de bronze terni. Ses bottes étaient rousses de poussière.

Charlotte habitait au rez-de-chaussée d’une vieille maison en bois. D’année en année, depuis un siècle, le sol s’élevait imperceptiblement, et la maison s’affaissait, si bien que la fenêtre de sa pièce dépassait à peine le niveau du trottoir… Ils entrèrent en silence. Fiodor posa son sac sur un tabouret, voulut parler, mais ne dit rien, toussota seulement, en portant ses doigts aux lèvres. Charlotte se mit à préparer à manger.

Elle se surprit à répondre à ses questions, à répondre sans y réfléchir (ils parlèrent du pain, des tickets de rationnement, de la vie à Saranza), à lui proposer du thé, à sourire quand il disait qu’il faudrait « affûter tous les couteaux dans cette maison ». Mais en participant à cette première conversation encore hésitante, elle était ailleurs. Dans une absence profonde où résonnaient des paroles toutes différentes: « Cet homme aux cheveux courts et comme saupoudrés de craie est mon mari. Je ne l’ai pas vu depuis quatre ans. On l’a enterré deux fois – dans la bataille de Moscou d’abord, puis en Ukraine. Il est là, il est revenu. Je devrais pleurer de joie. Je devrais… Il a les cheveux tout gris… » Elle devinait que lui aussi était loin de cette conversation sur les tickets de rationnement. Il était revenu quand les feux de la Victoire s’étaient depuis longtemps éteints. La vie reprenait son cours quotidien. Il revenait trop tard. Comme un homme distrait qui, invité au déjeuner, se présente à l’heure du dîner, en surprenant la maîtresse de maison en train de dire ses adieux aux derniers convives attardés. « Je dois lui paraître très vieille »‚ pensa soudain Charlotte, mais même cette idée ne sut pas rompre l’étrange manque d’émotion dans son cœur, cette indifférence qui la laissait perplexe.

Elle pleura seulement quand elle vit son corps. Après le repas, elle chauffa de l’eau, apporta un bassin en zinc, la petite baignoire d’enfant qu’elle installa au milieu de la pièce. Fiodor se recroquevilla dans ce récipient gris dont le fond cédait sous le pied en émettant un son vibrant. Et tout en versant un filet d’eau chaude sur le corps de son mari qui, maladroitement, se frottait les épaules et le dos, Charlotte se mit à pleurer. Les larmes traversaient son visage dont les traits restaient immobiles, et elles tombaient, se mélangeant à l’eau savonneuse du bassin.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationLe Testament français
Publication date

A francia hagyaték (részlet) (Hungarian)

A férfi nem Nyugatról jött haza, nyár elején, mint a legtöbb katona, hanem Távol-Keletről, szeptemberben, Japán veresége után…

Szaranza városát épp csak érintette a front, s immár újra békés hellyé vedlett vissza, rátelepedett a Volgán túli sztyeppe álma. Charlotte egyedül élt ott: fia (Szergej nagybátyám) katonai iskolába ment, lánya (anyám) a szomszéd városba utazott, a többi diáklányhoz hasonlóan, akik tovább akartak tanulni.

Charlotte egy langyos szeptemberi este eljött otthonról, ment a néptelen utcán. Az éjszaka leszállta előtt a sztyeppe peremén pár szál vadkaprot akart szedni a besózáshoz. A visszafelé úton pillantotta meg a férfit… Charlotte hosszú szárú csokrot vitt, sárga ernyők álltak ki belőle. A ruhája, a teste tele volt a hallgatag mezők tisztaságával, a lenyugvó nap illékony fényével. Ujjaiba beleette magát az erős kapor- és fűszag. Már tudta, hogy minden fájdalma ellenére élhető ez az élet, hogy csendesen végig kell járni az utat ettől a napnyugtától a növények erős illatáig, a róna végtelen nyugalmától az égen tévelygő madár csiviteléséig, igen, az égtől a mélységes tükörképéig, amelyet mint oltalmazó és eleven valóságot érzett a keblében. Igen, észrevenni még a Szaranzába vezető ösvény porának melegségét is…

Akkor körülnézett, és meglátta. Vele szemben jött, még messze járt, az utca végében. Ha Charlotte a ház küszöbén fogadja, ha a férfi benyit és belép, amint oly régóta elképzelte, ahogyan minden frontról hazatérő katona tette az életben vagy a filmekben, akkor biztosan felsikolt, feléje rohan, a vállszíjába csimpaszkodik, sír…

De olyan messze bukkant fel, szép lassan lehetett felismerni, időt hagyott a feleségének, hadd barátkozzon meg ezzel az utcával, amelyet felismerhetetlenné tett egy férfi alakja, akinek bizonytalan mosolyát már láthatta. Nem futottak, egyetlen szót nem váltottak, nem ölelkeztek össze. Úgy érezték, öröktől fogva mennek egymás felé. Az utca néptelen volt, a valószínűtlenül tiszta esti fény visszaverődött a fák aranyos lombján. Charlotte megállt a férfi mellett, szelíden intett neki a csokrával. A férfi bólintott, mint aki azt mondja: „Igen, igen, értem.” Nem viselt vállszíjat, csupán megfeketedett rézcsatos derékszíjat. A csizmáját vörös por lepte be.

Charlotte egy régi faház földszintjén lakott. Egy évszázada a talaj évről évre észrevehetetlenül emelkedett, a ház pedig süllyedt, olyannyira, hogy ablaka már alig volt feljebb a járda szintjénél… Némán bementek. Fjodor egy zsámolyra tette a zsákját, beszélni akart, de nem szólt, ujjait az ajkára illesztve köhécselt. Charlotte nekilátott a vacsora elkészítésének.

Azon vette észre magát, hogy kérdésekre felel, mégpedig gondolkodás nélkül (kenyérről, élelmiszerjegyről, a szaranzai életről esett szó), hogy teával kínálja, hogy mosolyog, amikor a férfi azt mondja, „meg kellene köszörülni a késeket ebben a házban”. De ebben az első, még habozó beszélgetésben Charlotte nem volt egészen jelen. Mélységes távollétében kusza mondatok visszhangzottak: „Ez a férfi, akinek rövidre nyírt haját mintha krétaporral szórták volna be, az én férjem. Négy éve nem láttam. Kétszer temették el – először a moszkvai csatában, másodszor Ukrajnában. Itt van, visszatért. Sírnom kellene örömömben. Kellene… Majdnem teljesen ősz…” Tudta, hogy a férje is messze van ettől a beszélgetéstől, az élelmiszerjegyektől. Akkor jött meg, amikor a Győzelem örömtüzei rég kihunytak. Az élet visszatért a hétköznapi kerékvágásba. Túlságosan későn jött vissza. Mint valami szórakozott férfi, akit ebédre hívtak, vacsoraidőben jelenik meg, amikor a háziasszony éppen búcsút vesz az utolsó kései vendé­gektől. „Milyen öregnek láthat” – futott át Charlotte agyán, de még ez a gondolat sem tudta elűzni lelkéből a különös nyugalmat, a zavarba ejtő közönyt.

Csak akkor fakadt sírva, amikor meglátta a férfi testét. Vacsora után vizet melegített neki, bevitte a kis ónkádat, amelyben a gyerekeket fürösztötte, és a szoba közepére állította. Fjodor belekuporodott a szürke edénybe, amelynek alja remegő hangot adva reccsent meg lába alatt. Charlotte akkor fakadt sírva, amikor meleg vizet csurgatott a férje testére, aki ügyetlenül dörzsölte a vállát meg a hátát. Az asszony könnyei végigfolytak mozdulatlan arcán, és csak hulltak, a kád szappanos vizébe keveredve.

Ezt a férfitestet ő nem ismerte. Ez a test tele volt heggel, sebhellyel, némelyik mély, húsos szélű, mint valami ragadozó ajak, mások sima, csillogó felületűek, mint a csiganyom. Az egyik lapockában mély üreg – Charlotte tudta, milyen karmos kis repesz csinálta az ilyet. Az egyik vállon rózsaszín varratnyomok futottak végig, egészen a mellkasig…



Uploaded byP. T.
Source of the quotationA francia hagyaték
Publication date

minimap