Polonszkij, Jakov Petrovics: A vén sas (Старый орел in Hungarian)

Еще на солнце я гляжу и не моргаю,

И вижу далеко играющих орлят -

Отлет их жадными глазами провожаю,

И знать хочу - куда они летят...

Но я отяжелел - одрях - не без кручины

Сижу один я на краю стремнины,

У разоренного гнезда,

И только изредка, позабывая годы,

На отдаленный шум их крыл и клич свободы:

«Сюда, сюда! старик, сюда!»

Я поднимаю машущие крылья,

Хочу лететь насколько хватит сил.

Увы! напрасные усилья!

Я только с камней пыль сметаю взмахом крыл -

И, утомленный, вновь дремлю, сомкнув зеницы,

И жду, когда в горах погаснет красный день, -

За мной появится блуждающая тень

Моей возлюбленной орлицы...

Még nem hunyorgok én amint a Napba nézek,

És látom kölykeim, ha messze játszanak -

Még minden moccanást mohó szemmel kísérek,

        És tudni vágyom, merre száltanak...

De már nehéz vagyok - bús agg - már egymagamban

Ülök a szirttetőn a szédítő magasban,

        S nézem kifosztott fészkemet,

Csak néha, olykoron, az éveim feledve,

Ha messziről felém rikoltnak, szárnyra kelve:

         „Hé, erre szállj! Gyerünk, öreg!"

Még meglendítem súlyos, lomha szárnyam,

Repülnék még, amíg bírná erőm,

        De szállni, jaj, hiába vágyom!

A port söpröm csupán bágyadtan, reszketőn,

S fáradtan szunnyadok megint szemem lezárva,

Csak várom, míg leszáll a bíborfényű Nap,

És eljön értem is vigyázva, hallgatag,

        Volt drága társam kósza árnya...