Tolsztoj, Alekszej Konsztantyinovics: Колодники

Спускается солнце за степи,

Вдали золотится ковыль,—

Колодников звонкие цепи

Взметают дорожную пыль.

Идут они с бритыми лбами,

Шагают вперёд тяжело,

Угрюмые сдвинули брови,

На сердце раздумье легло.

Идут с ними длинные тени,

Две клячи телегу везут,

Лениво сгибая колени,

Конвойные с ними идут.

«Что, братцы, затянемте песню,

Забудем лихую беду!

Уж, видно, такая невзгода

Написана нам на роду!»

И вот повели, затянули,

Поют, заливаясь, они

Про Волги широкой раздолье,

Про даром минувшие дни,

Поют про свободные степи,

Про дикую волю поют,

День меркнет все боле,— а цепи

Дорогу метут да метут…

A pusztán a nap épp hanyatlik,

Megaranyozva a gyopárt,

Csireg-csörög a rabok láncza,

Söpörve az útnak porát.

Hajuk rövidre van lenyírva,

S nehézkesen haladnak ők,

Van homlokuk ránczokba húzva,

S ki tudja: mit érez szívök?

Hosszú árnyék halad nyomukban,

S húz két fakó egy taligát,

Lomhán lépegetnek utánok

A felvigyázó katonák.

»Gyújtsunk egy nótára, barátim!

Jobb lesz! Feledjük így bajunk!

Úgyis hiában itt akármi,

Meg nem mentjük mi már magunk.«

És arra mind dalolni kezdnek,

S attól bajuk még szinte nől,

Dallván a Volga végtelenje

S az elmúlt szép napok felől.

A szabad puszta, vad szabadság

Felől dalnak oszt' tovább -

És alkonyul... és söpri, söpri

A békó-láncz az út porát...