Haugová, Mila: Ősidők (Pradávna in Hungarian)
|
Pradávna (Slovak)
1 |
Ősidők (Hungarian)1
Alfa vagyok. Testem ősi szomorúságban fürdőzik, tovatűnnek a megsebzett csillagok, az álom csak ujjhegyével simogatja arcomat, gondolattalan képek, képtelen gondolatok. FÁJSZ. Az anya anyja vagyok. A lány lánya. Az emlék emléke, amiről nem tudunk. 2 A nőiség feszes álarcában gyötrődni halálra, kínzatni meg, pusztulni el, lenni bölcsebb. 3 A szárnyas szem visszavonhatatlanul a férfiaké? 4 Hogy lehet megszabadulni a női tollaktól? Leszaggatni a szárnyakat? Hinni rendületlenül? Megőrülni egy érintéstől. A végtelenbe veszni bele, minden ajtó kulcsa lenni, becsukódni akár az orchideák? 5 A rosszból sarjadni kezd a rossz. Alfa minduntalan virraszt, a szent barlang mélyén őrzi a tüzet. Retteg és a fagykristályok ujjongását érzi eleven húsában, melyek végül beborítják az egész földet. Feláll, hívja az éj madarait, az örökkön éhes hű ordasokat, az állatok karámjához közelít, nyugtató kéz nagy, fehér homlokukon – Voltaképpen magát nyugtatgatja, sikolyát nyeli vissza, kidüllesztett hasát simogatja és ül, a végtelen női tűz melegéhez kuporodva. Magányában karok híján a térdét öleli át. Virradóra alszik el. Akkorra tér vissza a férfi. 6 Alfa belép minden egyes napjába, az idő ellen halad, markába gyűjti a fényt, a fűágyra dől, kört rajzol maga köré és így beszél: „Íme az otthonom.” „Minden időben érkezett” – mondja magában – „még ez a kormos, dermesztő éj is.” Egy újabb év az életéből. Újabb napokba lép, körül se néz, kérni se kér, vagy mégis: tiszta napokat akar, a fény gyümölcseit akarja. 7 Alfa átkozódik, örök szerelmet akar. Szélnek ereszti az első szót, kígyófarkat dug a kő alá, egy marok bürköt vet a tűzre, szoros gyűrűjét a vízbe veti. A habzó vért zabolázza, belekacag a tükörbe, a fű vánkosába temetkezve sír, önnön magától önnön magáig hatol, bezárkózik, megszokja önnön vérét és vár – 8 Alfa alszik, a sebhelyekkel borított hajnalig. Felébreszti a madarakat, önmagát, parazsat szít, keskeny csontokat rakosgat, a holtak homlokát díszíti, mezítláb simítja el az agyagot és belerajzolja önmagát, a madarakat, a holtak jeleit – tehát él. A férfi szűk ösvényen érkezik, a szemhéj alatt, akár a hó. Beborít mindent. A férfi: hó. 9 Megőrizni a jeleket. Emlékezni rájuk. „Kitörölni a bennünk élő madár végső nyomát is…” A csírázó magok föltépik a földet. Várni, pontosan ott, ahol fölreped, ahol a zöld csíra fölhorzsolja az éjszaka bőrét. Nincs kövem, hogy simává tegye a kezem, se vizem, mely éhezve keresné a számat – 10 Csak a szél nyoma a szárnyakban, csak a nők hosszú köntösei a szerelem piros nyomával, itt még Isten is félre tenné haragját, és széllé válna a szárnyakban, piros sávvá a nők hosszú köntösein, mindkét oldalon élezett késsé, madárrá, mely szárnya teljes erejéből ölel, énekké, mely többé sosem hallható 11 a nők egyetlen vigasza az álom. 12 Férfiarc. sérült. Sértő. Emlékezet. Szikkadt őrület. A szavak hurkán csüng alá. „Miféle bűn?” Tető nélküli otthon. Ó, férfiarc, melybe a fény rovódik, erőszakos álomba merül – sír, hideg köveket gyűjt. Egy percre felforrósodnak és felragyognak. Hosszú időkig őrizzük melegüket. |
