This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Lahola, Leopold: Náhodná známosť

Portre of Lahola, Leopold

Náhodná známosť (Slovak)


Orest Piloty nenechával nič náhode, preto sa zdržal dlhšie, ako bolo treba, blízko mosta, ktorý bol práve vyhodil do vzduchu. Jeho mínerská duša ho navádzala ostať proti rozumu v okruhu výbuchu, aby ho zasiahla šíriaca sa vlna tlaku. Odsúdili ho pre záškodnícku činnosť v chrbte bojujúcich nemeckých jednotiek, a dostal sa do Dachova. Po skončení vojny vrátil sa Orest Piloty do mesta, kde nikoho nemal a nikoho nehľadal, pridelili mu izbu vo vyprázdnenom hotelíku, zariadil sa v nej ako-tak a jedného dňa našiel pod škárou vo dverách zastrčenú pozvánku na zoznamovací večierok bývalých väzňov nemeckých táborov. Večery osamote mal síce radšej, no zašiel na skok do malej Reduty, kde sa odjakživa stretávali takí, čo ich raz náhoda zbila dokopy. Po prvej svetovej vojne sa tu schádzali príslušníci talianskych a srbských légií a možno ešte odvtedy tu visel v kútoch tiesnivý, pavučinový pach.
V ten večer videl Orest Piloty ženu s ploskou tvárou, akú mávajú na obrazoch Tahiťanky, všimol si jej vystupujúce lícne kosti, ktoré určovali polohu očí. Od samého začiatku sa mu veľmi žiadalo dotknúť sa jej, oblapiť ju, tak ho priťahovala. Šla s ním vďačne tancovať, túlila sa k nemu sama od seba a dôsledne, že si vedel priam predstaviť obliny jej tela, a robil to rád a všetkými zmyslami. Upili si piva, keď ich prestávka od seba odtrhla, a potom sa opäť utiekali k tancu, ešte smelšie si porovnávali postavy. Vďaka tomu, že bola pomenšia, láskal jej vlasy, a keď nedbala, dotkol sa jej perami aj šije. Očividne ju zamrazilo a usúdil, že nemá akiste nič proti tomuto zbližovaniu. Kul plány, ako sa zídu na takto týždeň, o mesiac ju pozve k sebe, veď sú konečne obaja dospelí. Chvalabohu, že si niekto zmyslel usporiadať takýto večierok. Všetko sa raz skončí, aj vojna, a už je načase začať od začiatku, zoznamovací večierok, mŕtvym sa venuje minútka ticha postojačky, nik nemôže žiadať, aby sa im venoval celý večer. Dvadsať mesiacov sa bol Orest Piloty zatváral do zatuchnutej izby evakuovaného hotela a teraz mal toho naozaj dosť, nech hrajú dačo poriadne a nie stále tie olovené guľky, čo hvízdajú v temnej frontovej noci, to je už za nami, ona s tým súhlasila, jeho Tahiťanka, potom pobadal, že zlenivela a príjemne zaostávala nohami, vyčkávajúc, kým sa do nej zaprie jeho svalnaté stehno, bol to vynikajúci nápad s tým večierkom. Človek je tu predsa len akosi medzi svojimi. Podľa čísel na predlaktí sa poznávali a zdalo sa, že k miestam, kde ich mučili, prechovávali akúsi domovskú príslušnosť. Orest Piloty nechcel hovoriť o minulosti, a nehovorili o nej, kým Tahiťanka nezbadala čiernu rukavicu na jeho pravici.
– Omrzlina, – zasmial sa Orest Piloty a skryl si ruku pod jej pazuchu, keď ju odprevádzal domov. Mala úhľadný byt a nik ich nerušil, rozopäl jej blúzu a jej sa to páčilo. Znezrady sa jej však dotkol koženou rukavicou na holej koži, ktorá je u človeka tak uspôsobená, že ju odpudzujú všetky okrem ľudskej, a Tahiťanka vyskočila vytriezvená a preľaknutá. Nespúšťala zrak z jeho rukavice.
– Omrzlina, – opakoval Orest Piloty. – To nie je strašné, iba zamedzený krvný obeh.
Sľúbil jej; že jej viac o tom porozpráva, keď budú štvrtý rok spolu a manželstvo bude nudné, alebo keď zostarnú a bude sa chvastať každý tým, čo prežil.

Orest Piloty nenechával nič náhode, a keď ho vtedy po šiestom moste na Váhu lapili, rozkatení, že im ide popretrhávať dôležité spojenie s frontom na východe, vzali si ho do parády, ale nevytĺkli z neho viac, iba to, že sa volá Babák a že nemal pomocníkov, pretože mosty vyhadzoval sám a s radosťou, ako naslovovzatý odborník. Babáka naložili s inými politickými väzňami do dobytčieho vagóna, z ktorého ich vyhnali až v Dachove. Bol chlap ako hora a líšil sa od ostatných troch trestancov, čo ich v treskúcom mraze vyhnali nahých na nádvorie za barakmi a popriväzovali ledabolo ku kolom. Jeho sused bol asi Francúz a toho začal dozorca oblievať prvého. Francúz drkotal zubami, čeľusťami a potom celým telom ako kostlivec. Keď neprestával čosi odriekavať, okríkol ho Orest Piloty jediným francúzskym slovom, ktoré poznal. Toto hlasité merde zasiahlo Francúza kdesi tak mocne, že mu hlas zamrel a skonal, ani nebolo poznať kedy.
Dozorca s vedrom sa bol pridlho zdržal pri Francúzovi a odteraz si zadelil prácu hospodárnejšie. Ostatných troch oblieval pekne rad-radom pravidelnými pohybmi.
– Ty si hodný narástol, – obdivoval Oresta Pilotyho a šustal mu na hlavu posledné vedro. – Budeme ťa zalievať, kvietok chlpatý, aby si nám nezvädol.
Ráno ich prišli pozrieť. Mráz neočakávane povolil a na nádvorí bolo aj závetrie, lenže dozorcovia našli úchvatné ľudské cencúle, vyrastajúce zo zeme nahor. Okrem Francúza, ktorý stuhol pokrivený, zľadovateli ostatní vystretí, s vypučenými prsami. Vyzváňali, keď ich odviazali od kolov, aby sa prevrátili na betónovú dlažbu. Dozorca ich zakvačil železným hákom za zľadovatenú vrstvu medzi lýtkami a vliekol ich po jednom ako dajaké ryby.
– Aspoň sa nepokazia, – povedal a zastal užasnutý pred Orestom Pilotym, ktorý sa hýbal. – Ten žije, ten ľadový medveď. Na môj hriešnu, že dýcha.
Hneď sa zbehol celý kŕdeľ dozorcov, postĺkali z neho ľadovú škrupinu a kázali mu chodiť.
– Volá sa Babák, – zistil dozorca z papierov a hlásil to ďalej predstaveným, že číslo to a to napriek riadnemu a predpísanému polievaniu po toľkých a toľkých hodinách pod holým nebom odolalo mrazu, a hoci ho museli vliecť, lebo chodiť nevládal, ostal nažive. Tak sa stalo, že ho neskoršie presťahovali do menšej miestnosti, kde ho privítal taký stŕpal, oblečený do vrecoviny, ktorý mu zrejme proti zákazu pošepol svoje meno. Viac s ním slovka neprehovoril.
Predviedli ho pred akúsi lekársku komisiu a dovolili mu posadiť sa na stoličku s operadlom. Ponúkli ho pohárom mlieka, čo nebolo ani otrávené ani inak pokazené. Pozoravali ho napäto, keď chlípal hovädziu polievku, v ktorej plávali kusy mäsa. Bolo šťavnaté a chutné, výdatne korenené. Podali mu pohárik červeného vína a vypil ho na dúšok. A keď pookrial a prišli naň driemoty, vystreli ho na posteľ s bielou plachtou a vankúšom. Keď sa zobudil, stáli nad jeho lôžkom ešte vždy tí traja v bielych plášťoch.
Jeden z nich sa naklonil nad neho a povedal: – Ja som doktor We a tento pán je nervový odborník.
Doktor We ho preklepal, meral mu pulz a telesnú teplotu, potom rozpustil vo vode akýsi prášok, čo sa spenil ako šumienka.
– Pite, – povedal doktor We. – Vitamín C.
V hotelíkovej izbe bolo neútulno a ostro páchlo myšacinou. Ešte aj bozky ňou razili a z úst druhého odpudzovala ešte väčšmi. Čoskoro to nechali, a keď ju Orest očami povyzliekal a rukou sa zberal pripraviť jej telo, náhlivo vstala a povedala, že ešte nie, a chcela odísť. Ako človek, ktorý bol naučený narábať s výbušninami, vedel Orest Piloty byť nekonečne trpezlivý. Nahováral si, že pre všetko, čo za dačo stojí, nerozpaľuje sa pozvoľna, lež vybuchuje naraz, že roznesie nebesá.


PublisherVydavateľstvo Slovenský Spisovateľ
Source of the quotationLeopold Lahola: Posledná vec, p. 211–215.

Véletlen ismeretség (Hungarian)


Orest Piloty semmit se bízott a véletlenre, azért a kelleténél hosszabb ideig maradt a híd közelében, amit épp most röpített a levegőbe. Aknász lelke, józan eszével ellentétben, arra késztette, maradjon a robbanás hatókörében, hogy érje el a légnyomás terjedő hulláma. A harcoló német csapatok hátában folytatott kártevésért ítélték el, és Dachauba került. A háború után Orest Piloty visszavárt a városba, ahol senkije sem volt és ahol senkit nem is keresett, szobát juttattak neki egy kiürített kis szállodában, úgy–ahogy berendezkedett benne, és egy este az ajtó rése alatt talált egy odaszúrt meghívót a volt német foglyok ismerkedő estélyére. Az egyedül töltött estéket ugyan jobban kedvelte, azért csak egy percre beugrott a kis Redutba, ahol többnyire azok szoktak találkozni, akiket a véletlen sodor össze. Az első világháború után az olasz és szerb légió tagjai jöttek itt össze, s talán azóta maradt meg a sarkokban a nyomasztó pókhálószag.
Aznap este Orest Piloty egy lapos arcú asszonyt látott, aki a tahiti nők képeire emlékeztette, megfigyelte kiálló pofacsontját, mely megszabta szeme ferdeségét is. Annyira vonzotta, hogy már az első pillanatban szerette volna megérinteni, magához ölelni. A nő szívesen táncolt vele, hozzábújt, önként és oly közel, hogy jól el tudta képzelni teste formáit, s ezt minden érzékével szívesen cselekedte. Mikor a szünet elválasztotta őket egymástól, hörpintettek sörükből, aztán ismét a táncba menekültek, s még bátrabban összemérték termetüket. A nő alacsonyabb volt nála, és így a haját simogatta, s minthogy ezt nem vette rossz néven, ajkával megérintette a nyakát. Szemmel láthatóan beleremegett, és ebből azt a következtetést vonta le, hogy nincs semmi kifogása az efféle közeledés ellen. Terveket szőtt, egy hét múlva találkoznak, egy hónap múlva meghívja magához, elvégre mindketten meglett emberek. Hála istennek, hogy eszébe jutott valakinek ilyen estélyt rendezni. Egyszer minden véget ér, a háború is, és ideje már mindent újrakezdeni, ismerkedési est ez, az elesettek emlékének egyperces csenddel adóznak, senki sem követelheti, hogy az egész estét nekik szenteljék. Orest Piloty húsz hónapon át ki se mozdult dohos szállodai szobájából, s ebből most már igazán elege volt, hadd húzzanak valami rendes nótát, nem akarja többé a sötét harctéri éjszakába szálldosó golyók fütyülését hallani. Ez már mögöttük van, a nő is így vélte, az ő kis tahiti barátnője, aztán észrevette, ahogy ellustul, és elmaradozik a lába, és arra vár, hogy izmos combja nekifeszüljön, valóban kitűnő ötlet volt ez az estély. Az ember mégiscsak valahogy övéi között érzi magát itt. Az alsókarjukra tetovált számok szerint ismerték fel egymást, s úgy látta, ki–ki furcsa vonzalmat érez a hely iránt, ahol megkínozták, mintha ezáltal községi illetőséget nyertek volna ott. Orest Piloty nem akart a múltról beszélni, és nem is beszélt róla, míg a kis tahiti barátnője észe nem vette jobbján a fekete kesztyűt.
– Fagyás – mosolygott Orest Piloty, és amikor hazafelé ballagtak, a nő hóna alá rejtette a kezét. Takaros lakása volt, és senki sem zavarta őket, kigombolta a blúzát, és ez tetszett neki. Bőrkesztyűjével véletlenül megérintette meztelen bőrét, s mivel az ember bőre olyan, hogy az emberi bőrön kívül minden másfajta bőrtől viszolyog, a lány kijózanodva és megrémülve felugrott. Nem vette le többé szemét a kesztyűről.
– Fagyás – ismételte Piloty. – Nem is olyan szörnyű. Csak a vérkeringés akadt el benne.
Megígérte neki, hogy majd többet beszél róla, ha már negyedik éve házasok lesznek, és unatkozni fognak, vagy ha megöregszenek, és majd az élményekkel hencegnek.

Orest Piloty semmit sem bízott a véletlenre, s mikor a Vág hatodik hídja után elkapták, vad dühükben, hogy megszakította fontos összeköttetési vonalaikat a keleti fronttal, kezelésbe vették, de nem püföltek ki belőle többet, csak annyit, hogy Babák a neve, és hogy nem voltak segítőtársai, a hidakat örömmel s egymaga robbantotta fel, mivel a szó szoros értelmében vett szakember. Babákot a többi politikai fogollyal együtt marhavagonba terelték, amelyből csak Dachauban kergették ki őket. Valóságos óriás volt, és élesen különbözött három fogolytársától, akiket a csikorgó fagyban meztelenül kihajtottak a puszta térségre, a barakkok mögé, és sebtében odakötözték őket a karókhoz. A szomszédja alighanem francia volt, az őr először is őt kezdte locsolni. A francia foga és állkapcsa, aztán az egész teste vacogott, mintha nem is ember, csak csontváz lett volna. Mivel szüntelenül hadart valamit, Orest Piloty az egyetlen ismerős francia szóval torkolta le. Ez a hangos „merde” oly erősen sújtotta a franciát, hogy elalélt a hangja, és úgy halt meg, hogy nem is vették észre, mikor adta ki a lelkét.
Az őr a vödörrel túlságosan sokáig tartózkodott a francia közelében, és most már gazdaságosabban osztotta be a munkáját. A többieket szabályos mozdulatokkal locsolta le.
– Te ugyan jókorára nőttél – csodálta Orest Piloty termetét, és fejére zúdította az utolsó vödröt. – Locsolni fogunk, te szőrös virágszál, hogy el ne hervadj.
Reggel eljöttek megtekinteni őket. A fagy hirtelen felengedett, a térség ráadásul szélárnyékban volt, de az őrök csak elragadó emberi jégcsapokat találtak ott, amelyek a földtől felfelé növekedtek. A francián kívül, aki meggörbülve dermedt meg, a többiek szálegyenesen, kidüllesztett mellel jegesedtek be. Megcsendültek, mint a jéghasábok, mikor leoldozták őket a karókról, hogy a betonra fordítsák őket. Az őr egy vaskampót akasztott a bokájuk között képződött jégrétegbe, s egyenként elvonszolta őket, mint valami fagyasztott halakat.
– Legalább nem büdösödnek meg – mondta, és megdöbbenve megállt Orest Piloty előtt, aki még mozgott. – Ez él, ez valóságos jegesmedve. Bizony isten, lélegzik.
Egy egész sereg őr futott össze, leverték róla a jégkérget, és ráparancsoltak, hogy járjon.
– Babáknak hívják – állapította meg az őr a papírok alapján, és mindjárt továbbította a jelentést feletteseinek, hogy ez és ez a szám a rendes és előírt locsolás ellenre ennyi és ennyi óra után a szabad ég alatt ellenállt a fagynak, s bár cipelni kellett, mert nem bírt járni, életben maradt. Így történt, hogy későbben egy kisebb helyiségbe költöztették, ahol egy zsákvászonba öltözött nyomorult fogadta, aki a tilalom ellenére megsúgta neki a nevét. Többé egy szót sem váltott vele.
Egy orvosi bizottság elé vezették, és megengedték neki, hogy a támlás székre üljön. Megkínálták egy pohár tejjel, amiben nem volt méreg, és romlott se volt. Feszülten figyelték, mikor a marhahúslevest lefetyelte, melyben húsdarabok úszkáltak: A hús nedvdús és ízletes volt, és alaposan fűszerezett. Odanyújtottak neki egy pohárka vörös bort, s ő egy hajtásra megitta. Mikor úgy-ahogy összeszedte magát, elálmosodott, fehér lepedős és párnás ágyba fektették. Mikor felébredt, a három fehér köpenyes még mindig ott állt ágya mellett. Egyikük feléje hajolt és azt mondta: – Én dr. W. vagyok, és ez az úr itt ideggyógyász.
Dr. W. megkopogtatta, megszámolta a pulzusát, és megmérte hőmérsékletét, aztán egy pohár vízben valamilyen port oldott fel, ami úgy habzott, akár a pezsgő.
– Igya meg – mondta dér. W. –, C-vitamin.

A kis szállodai szoba barátságtalan volt, és egérszagot árasztott. Még a csókok is szaglottak tőle, és a másik szájából még visszataszítóbb volt ez a szag. Csakhamar abbahagyták, mikor Orest szemével levetkőztette a lányt, s kezével elő akarta készíteni a testét, a lány hirtelen felállt, és azt mondta, még ne, és el akart menni. Orest Piloty robbanószerekhez értő ember volt, s így végtelenül türelmes. El akarta hitetni magával, hogy ami ér valamit, azért nem fokozatosan jön tűzbe, de hirtelen robban, hogy az eget is szétvesse.



PublisherEurópa Könyvkiadó
Source of the quotationLeopold Lahola: Véletlen ismeretség, p. 180–184.

minimap