Lenko, Július: Szülőházam (Môj rodinný dom in Hungarian)

Strecha ja pažiťou pokrytá,
vankúše machu hostia prvý sneh,
had dymu tu i tu do neba plazí sa,
na stenách bledne môjho detstva smiech.

Prah časom zdrevenel, dedovia pomreli,
pred pecou v zime leží výslnie,
labute očí zadriemu v páperí;
tá chvíľa večnosti pre veľkosť neminie.

Keď nové mozole zvon z polí prinesie,
trojlístok dukátov izbou sa rozgúľa;
trámová povaľ je dláždené námestie
a každé prsia sú velebná kopula.

Vo vetre prezimuješ tak ako kedysi
a jar ti podá oblek kniežaťa,
až budeš zomrieť mať, strieborní slávičí
piesňou ti ovenčia rakvu zo zlata.

V oblokoch mladosť mi muškátom prekvitá,
výkriky odchodu rozmrvia vôňu;
zajtra ma reč mesta privíta — privíta?
bozk pošlem na čelo rodného domu.

A háztetőn száraz fű szendereg,
lágy moha várja az első havat,
a füst kígyózva égnek tekereg,
s a falról gyermekkorom fakulón kacag.

Az ősök kihaltak, kopott a vén küszöb,
rőt a verőfény, a téli tűzhely előtt
hattyúk szunnyadoznak sűrű tollúk mögött;
perc az öröklétből, önmaga is örök.

Estharang szól, sok kérges kéz megtér,
a padlón dukátok, fények görögnek el;
ilyenkor a deszkapadlás kövezett tér,
s csábító kupola minden leánykebel.

Szélben telelsz, éppúgy, mint hajdanán,
a tavasz szab majd palástot neked,
s ha halni készülsz, száz ezüst csalogány
fon dalkoszorút arany fejfád felett.

Ifjúságom muskátlit nyit az ablakon.
Oszlik lépteimre az illatok árja;
holnap a város zaja vár — vár vajon?
Csókot küldök szülőházam homlokára.