Ondruš, Ján: Osvienčimský oheň

Vstal plameň, potočil sa,
urobil dva-tri kroky.

Koľkými jazykmi začal prosiť.
Koľkými rukami posunkoval.
Koľkými nohami prešľapoval.

Snáď bolo možné pozrieť oknom.
Horiacim oknom.

Alebo udrieť na dvere.
Horiace dvere.

Alebo sadnúť za stôl.
Horiaci stôl.

Bol taký rozrušený, taký živý, taký ľudský,
mal ako studňa hĺbku a dno,

môžeš doň siahnuť rukou,
hodiť naň papierovú loďku, ktorá tancuje na vlne,
prejsť nožom a hladina sa za ním zavrie.

Pozreli doň ako do priezračných očí,
videli na druhú stranu,

boli tam korene, dozrieval
a dal sa trhať po jednotlivom plameni

a hádzať na misku, ktorá
pod váhou plameňa neklesala.

Fölkelt a tűz, megfordult
és egyet-kettőt lépett.

Hány nyelven kért.
Hány kézzel integetett.
Hány kézzel kopogott.

Talán ki lehetett nézni az ablakon.
Az égő ablakon.

Vagy döngetni az ajtót.
Az égő ajtót.

Vagy asztalhoz ülni.
Az égő asztalhoz.

Olyan zaklatott volt, olyan eleven, olyan emberi.
Mélye volt és alja mint a kútnak,

belenyúlhatsz kézzel,
papírcsónakot dobhatsz rá, táncol a hullámokon
átszelheted késsel, a felszín összezárul utána.

Belenéztek mint egy áttetsző szempárba,
a másik oldalra láttak,

gyökerek voltak ott. Lassan megérett,
le lehetett szakítani lángonként

és mérlegre dobni
mely a láng súlyától nem süllyedt.