This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Tajovský, Jozef Gregor: Új élet (Nový život in Hungarian)

Portre of Tajovský, Jozef Gregor

Nový život (Slovak)


6 – ANIČKA, MARTIN

MARTIN (vstúpi, v špinavých šatách, zlostný, zlomený, biedny, iba tieň bývalého mládenca; vo dverách zastane; dusí pohnutie a plač, len vše si utrie päsťou slzu) – Pochválen Ježiš!
ANIČKA (ľakne sa) – Na ve... (Nepodovie.) Martin, to si ty?
MARTIN (podáva je ruku).
ANIČKA – Načo si prišiel? Ja som už vydatá.
MARTIN – Počul som a vidím, ale neveľmi ti to slúži.
ANIČKA – Veď i ty si strašný, strašný, Martin! Čo ti je, pre boha večného?
MARTIN (založí si päsť na čelo) – Oh, ty sa pýtať môžeš? Ty už ani nechápeš, koľko som trpel? Ba div sa, že som vôbec ešte vydržal a nezhynul.
ANIČKA – Nezhynul?
MARTIN – Áno, aby už pochované bolo to srdce, ktoré toľko trpelo, a to všetko márne.
ANIČKA – A či len tvoje trpelo?
MARTIN – I tvoje. Ale iste zabúdalo, keď si sa predsa vydala.
ANIČKA – Nevrav tak, nevrav. Mňa donútili.
MARTIN – Viem. Však si len predsa málo tvrdou bola – ty, čo si jed chcela z mojej ruky!
ANIČKA (prikývne) – A mal si vtedy urobiť poriadok, dnes už mohol byť pokoj.
MARTIN – Otráviť som ťa predsa nemohol.
ANIČKA – A jednako je otrávený môj život. Trpíš ty – a nie menej ja. A čo ty?! Pomaly zabudneš...
MARTIN (do reči) – Ako ľahko sa to povie!
ANIČKA – A budeš i šťastný ešte.
MARTIN (udusí plač) – Ja šťastný? Bez teba? Hej, len pozri na mňa, aký som šťastný – až k smrti – bodaj by už tu bola!
ANIČKA – Vari pre mňa? A stálo by to za to, ďalej sa sužovať kvôli mne – vydatej žene? Nie, len zachráň svoj život, len utekaj, lebo dnes sa u nás strašné veci robia.
MARTIN – Ja mám utekať? Kam? Hej, k materi. Tú rád vidím. Len ona mi udržala život, ako som raz počul, že žandár je už tvojím mužom. K tej ešte...
ANIČKA – Veď preto ťa prosím, hľaď na matku svoju starú. Utekaj od nás. Ty máš komu žiť. Veď ani sa nenazdáš – dnes nás už predávajú, aj (ukazuje na náradie) toto je všetko sekvestrované. A čo viac, ňaňka niesli všetky peniaze vrátiť, čo boli cudzie.
MARTIN – Aké cudzie?
ANIČKA – Naklamané. I tebe že sú dlžný stodvadsať zlatých.
MARTIN – Mne? Neviem.
ANIČKA – Ale oni vedia – otcovské od komasácie. Veď sa dozvieš; len nečakaj, tu nečakaj. Zle bude, ak ťa tu nájde.
MARTIN – Už horšie byť nemôže. A čo mi môže urobiť takého, čo by ma viac znivočilo, ako som. Ja sa ho nebojím, ale on sa mňa bude ešte. Som strašný, hovoríš, ale strašnejší budem, keď ho začnem strašiť. (Pristúpi.) Len, len ty chci. Chceš? (Chytí ju za ruku.)
ANIČKA – Nie, nemôžem, Martin. Na čo ty myslíš, to, keď srdce nie, zákon bráni, prísaha.
MARTIN – Hah, čo! Mne si prvému prisahala v srdci svojom, preňho ju len vynútili z úst tvojich.
ANIČKA – Len. Ale jednako. Nie, Martin, mňa už upodozrievala matka, ešte si tu nebol. Čo by bolo potom? A cieľa svojho by sme pred svetom predsa nedošli. Veď on by azda ani nežiarlil – má iné, skorej by šiel svetom, ale svet by povedal, že ja som ho vyštvala. Nie, choď preč, Martin, a prosím ťa, nikdy sa neobzri na tento dom a nespomeň si na mňa – hľadaj si inú.
MARTIN – To by som musel zadrhnúť srdce svoje.
ANIČKA – Zadrhni, ako som si ho ja musela. Choď, choď už, nelej olej na vatriacu dušu moju. Ja sa budem vždy rozpomínať na lásku našu a čo si trpel pre mňa – lebo mnoho si trpel.
MARTIN – Oj, a ešte by, len keby som sa toho nebol dožil, že si jeho ženou.
ANIČKA – Neboli sme si súdení. A preto škoda nárekov – nepomôžu, a hriech sa mi oškliví. Svedamie by sme nezadusili časom, ako ho ňaňka môj nemohli.
MARTIN (prikyvuje) – Eh, divná to sudba!
ANIČKA – Buď teda hrobom lásky našej – hoci živým. Sľúb mi, že ma nikdy nebudeš prenasledovať.
MARTIN – Čo to žiadaš odo mňa? Čoho sa bojíš? Čo ešte môžeš stratiť?
ANIČKA – Statočnosť pred svetom a sebou. Prosím ťa!
MARTIN – Nuž – nuž – keď prosíš... (Podá jej ruku, chystá sa odísť.) Idem. No či sa premôžem... netvrdím, ale nadnes – zbohom! Len okolo vášho domu mi dovoľ vše obísť.
ANIČKA – Obíď. A kam ideš, to mi ešte povedz.
MARTIN – Eh, nepýtaj sa ma to. Ja žiadal som si len k vám prísť. Myslel som, že tu nájdem raj, alebo zhyniem; no ani smrť ma už nechce. Idem k materi a potom, potom iba boh sám vie kam. (Rýchle sa obráti, odchádza, hodí rukou.) Alebo tu zostanem.
ANIČKA – Zbohom, Martin, a zabudni, ak môžeš. (Sama.) Ako sa to ľahko povie! A či ja môžem zabudnúť? Chcela by, aby som si ani nespomenula, že som ho kedysi milovala – ale to srdce... Oj, prečo nemám skalu miesto nebo? Tá by ma aspoň nebolela a azda nehrešila. Zbohom, Martin, buď šťastný, ako som ja nešťastná, a zídem ti z mysle. Ja pri mojom ňaňkovi azda tiež ľahšie ponesiem mučenia toho (plače) surovca... surovca... (Zatíchne a utiera si slzy.)

7 – ANIČKA, MATÚŠ

ANIČKA (radostne) – Tu ste, ňaňka? Ako ste pochodili? Kde je Pišta?
MATÚŠ (vojde komorou) – Ako? Tým som povedal, aby si predali... Ten že si vraj s notárom popíja v dolnej krčme.
ANIČKA – Tak to ešte nevie?
MATÚŠ – Neviem, či už bola za ním. Ja som len – boli tam traja občania a kasír – zložil peniaze a povedal, čie boli a komu patria, a vrátil som sa. Vo tri vrchy ma páni volali. – Nešiel som. Oni si myslia, že som ja ešte ten starý. – A ja už nový človek. Veru akoby som sa bol znovu narodil. (Zopne ruky k obrazu.) Ach, bože, či ti ďakujem, tisíckrát ti ďakujem, že si mi dal túto chvíľu sa dožiť a dušu svoju si omyť!
ANIČKA – Však mi už teraz, ňaňka môj (hladí ho po tvári), ozdraviete i na tele?
MATÚŠ (vzdychne) – Dá pánboh, dcéra moja, že azda. Hej, veď keby som ja bol mohol v tých dňoch sa pohnúť, alebo aspoň kričať, nebolo by sa stalo, čo sa stalo; ale mati robila; ako by ma už ani nebolo. V komore ma zamkýnala.
ANIČKA – Ňaňka, ani vám nevravím...
MATÚŠ – Čo?
ANIČKA – Martin je už doma. Len čo odišiel.
MATÚŠ – Chudák! Že si ho nezdržala – tie peniaze by som mu bol rád dať. A akýže je, aký? Veďže vrav!
ANIČKA – Na nepoznanie zlomený, zbiednený.
MATÚŠ – Škoda chlapa! Ba mi je do plaču, dievka moja, keď si pomyslím, že nebolo jej dosť, že vykonala svoju vôľu, ale ešte svedčila proti nemu, že nemal k nám dovolený prístup, že on začal bitku. Boh ho požehnaj a vynahraď mu, čo pre teba trpel bez viny. Ja by som ťa mu bol tak rád doprial. Tým by som mu bol azda krivdu nahradil.
ANIČKA – Už sa to neodstane.
MATÚŠ – Tak je. Ale len predsa – tá mati, tá mati zaslepená! No, veľmi som ustatý, idem sa prevaliť. (Odíde do komory.)
ANIČKA – Choďte, oddýchnite si, ňaňka (zavrie za ním dvere), ak budete môcť v tomto lomoze, a to ešte ak toto prídu sem predávať



PublisherVydavateľstvo Osveta, Martin
Source of the quotationJozef Gregor–Tajovský, Nový život, dráma v troch dejstvách, p. 37–41

Új élet (Hungarian)


6. jelenet – Annuska, Márton.

MÁRTON (Belép. Ruhája piszkos. Dühös, megtört, nyomorúságos külsejű, szinte csak árnyéka a hajdani ifjúnak; megáll az ajtóban, elfojtja meghatottságát és a feltörő sírást, csak öklével törli könnyeit) – Dicsértessék Jézus szent neve!
ANNUSKA (Megijed) – Mindörö… (Nem fejezi be.) … Márton, hát… te vagy?
MÁRTON (Kezet nyújt neki).
ANNUSKA – Minek jöttél? Már férjnél vagyok.
MÁRTON – Hallottam, látom, de nem nagyon válik a javadra.
ANNUSKA – Márton, hiszen te is szörnyen nézel ki. Az Isten szerelmére, mi bajod?
MÁRTON (Öklével homlokára ver) – Ó, még kérdezed? Fel tudod érni ésszel, mennyit szenvedtem? Igazán csodák csodája, hogy mindent kibírtam és nem pusztultam bele.
ANNUSKA – Hogy… nem pusztultál el?
MÁRTON – Igen, hogy nem temették el azt a szívet, amely annyit szenvedett, és – mindhiába!
ANNUSKA – Azt hiszed, hogy csak a tiéd szenvedett?
MÁRTON – A tiéd is. De, úgy látszik, mégis felejteni tudott, ha mégis férjhez mentél.
ANNUSKA – Ne beszélj így, ne beszélj így! Hiszen kényszerítettek.
MÁRTON. Tudom. Mégsem bizonyultál elég erősnek, te, aki kezemből kívántad a mérget.
ANNUSKA (Rábólint) – Akkor kellett volna rendet csinálnod, akkor – ma békesség lenne.
MÁRTON. Csak nem mérgezhettelek meg?
ANNUSKA – Mégis meg van mérgezve az én egész életem. Szenvedsz, – de én is szenvedek. Te pedig… lassan majd elfelejtsz…
MÁRTON (Szavába vád). Milyen könnyű ezt kimondani!
ANNUSKA – Még… boldog leszel…
MÁRTON (Elfojtja sírását) – Én, boldog? Igen, igen, csak nézz rám, nézzed, mily boldog vagyok halálom napjáig! Bárcsak itt lenne már!
ANNUSKA – Miattam talán? Hát megérné neked, hogy tovább is gyötörd magadat miattam, egy férjes asszony miatt? Nem, nem, csak mentsd az életedet, csak menekülj, menekülj innen, mert ma itt szörnyű dolgok történnek.
MÁRTON – Én fussak? Hová? Igaz, az anyámhoz elmehetek. Őt boldogan látom viszont, Egyedül ő tartotta bennem a lelket, amikor megtudtam, hogy már… a csendőr a férjed. Méghozzá…
ANNUSKA – Épp azért mondom, légy tekintettel öreg édesanyádra. Menekülj tőlünk. Neked, neked van kiért élned! El se hinnéd, – hogy ma már elárvereznek bennünket, (a bútorra mutat) … ez is le van már foglalva. Apám pedig elment a községházára, hogy minden idegen pénzt visszaadjon.
MÁRTON – Miféle idegen pénzt?
ANNUSKA – Azt, amit csalárd úton szerzett… Állítólag neked is tartozik százhúsz arannyal.
MÁRTON – Nekem? Nem tudok róla.
ANNUSKA – De ő tud róla. Apai jussod még a földosztás idejéből. Majd megtudod, csak most már ne várj itt – ne várj! Jaj, ha itt talál!
MÁRTON – Az én sorsom már amúgysem lehet rosszabb. Mit tehetne ellenem, ami még jobban tönkretenne, mint ahogy most vagyok? Nem félek tőle, de ő még tarthat tőlem. Azt mondod, szörnyű a külsőm, de még szörnyűbb leszek, ha majd ráijesztek. (Közelebb lép.) Csak te akarjad! Akarod? (Megfogja a kezét.)
ANNUSKA – Nem, nem tehetem, Márton. Amire gondolsz, azt, ha nem is a szív, de a törvény meg az eskü ellenzi.
MÁRTON – Ugyan, eredj már! Hiszen szíved szerint először is nekem esküdtél hűséget, azt a hamis esküt csak úgy kényszerítették ki belőled.
ANNUSKA – Igaz. De mégis. Nézd, Márton, anyám már akkor meggyanúsított veled, amikor még itt sem voltál. Mi lenne később! És a világ előtt úgysem lehetnénk egymásé, hiszen ő maga talán nem is féltékenykedne, van neki még jó egynéhány babája! Hamarabb menne világgá, de mindenki azt mondhatná, hogy én üldöztem el. Menj, menj csak el, Márton és kérlek, sohase nézz vissza erre a házra, énrám se emlékezz soha vissza – keress más asszonyt magadnak!
MÁRTON – Akkor a szívemet kellene megfojtanom.
ANNUSKA – Fojtsd meg, ahogy nekem is meg kellett fojtanom az enyémet! Menj, távozz, ne önts olajat az égő lelkemre! Mindig, mindig a szerelmünkre fogok gondolni, meg arra, hogy mennyit szenvedtél miattam, hisz jól tudom, mennyit gyötrődtél.
MÁRTON – Még most is vállalnám a szenvedést, csak azt ne kellett volna megérnem, hogy az ő felesége vagy.
ANNUSKA – Nem szántak egymásnak bennünket! Emiatt kár sopánkodni. Az már úgysem segít. A bűn pedig undorító. A lelkiismeretünket úgysem tudnánk elhallgattatni, sem most, sem később. Ez… ez… nem sikerült édesapámnak sem.
MÁRTON (Rábólint) Furcsa a sors!
ANNUSKA – Ha kell, légy élő sírja szerelmünknek! Ígérd meg, hogy többé nem üldözöl…
MÁRTON – Mit kívánsz tőlem? Mitől félsz? Mi veszítenivalód lehet még?
ANNUSKA – A becsületemet, a tisztességemet – a világ és önmagam előtt… Kérlek!...
MÁRTON – Hát… hát… ha ennyire kívánod… (Kezet nyújt és menni készül) Megyek… Nem tudom, hogy le tudom-e győzni magam, de mára… Isten veled! Csupáncsak azt engedd még meg, hogy körüljárhassam a házatokat.
ANNUSKA – Tessék. Járd körül. De azt is áruld el, hogy hová mégy!
MÁRTON – Ne is kérdezd. Mindössze – az volt a kívánságom, hogy hozzátok jöhessek. Azt hittem, itt megtalálom: vagy a mennyországomat, vagy a pusztulásomat, – de úgy látszik, már a halálnak sem kellek! Anyámhoz megyek. Azután pedig… Azután, – csak az Isten tudja, hová. (Gyorsan megfordul, távozik, legyint a kezével.) Vagy... itt maradok.
ANNUSKA – Isten veled, Márton, és ha tudsz, felejts el. (Egyedül.) Milyen könnyű ezt kimondani. Vajon én el tudom-e majd felejteni? Jó lenne, ha nem is emlékeznék rá, hogy valaha szerettem, de a szív... Miért is nincs kő a szívem helyén? Az legalább nem fájna annyira és nem is vétkezne. Ég áldjon, Márton! Légy boldog, ha már én boldogtalan vagyok, és – majd csak elfelejtesz. Apám mellett talán én is könnyebben elviselem annak a komisz embernek a kínzását. (Sír. Elcsendesedik és letörli könnyeit.)

7. jelenet – Annuska, Máté.

ANNUSKA (örömmel) – Itt van, apám? Hogy sikerült? Pista hol van?
MÁTÉ (bejön a kamrán át) – Azoknak megmondtam, hogy adják el... Az pedig állítólag a jegyzővel iszik az alvégi kocsmában.
ANNUSKA – Akkor hát még semmit sem tud?
MÁTÉ – Nem tudom, anyád nem volt-e vele? Ami engem illet, röviden végeztem, – ott volt három polgár és a pénztáros, – átadtam a pénzt és megmondtam kié volt és kinek jár, kit illet, ezután visszajöttem. Az urak mindenáron marasztalni akartak, de én eljöttem. Azt hiszik, még mindig az az öreg ember vagyok, aki azelőtt voltam. – Pedig már új ember vagyok! Bizony, mintha csak újjászülettem volna! (A kép irányába kulcsolja a kezét.) Ó, Istenem, köszönöm, ezerszer köszönöm, hogy megengedted érnem ezt a pillanatot, és hogy a lelkem megtisztult!
ANNUSKA – Ugye, apukám (megsimogatja az arcát), most az egészsége is helyreáll… fel fog gyógyulni!
MÁTÉ (Fellélegzik) – Adná az Isten, hogy úgy legyen! Hej, ha én azokon a napokon meg tudtam volna mozdulni, vagy legalább kiabálhattam volna, meg nem történt volna, ami történt; de anyád úgy cselekedett, mintha már a világon se lettem volna. Egyszerűen: bezárt a kamrába.
ANNUSKA – Édesapám, még el se mondtam…
MÁTÉ – Mit?
ANNUSKA – Márton már itthon van. Épp most ment el.
MÁTÉ – Szegény! Kár, hogy nem tartóztattad, – azt a pénzt örömest átadtam volna neki. Milyen, mondd, milyen? Beszélj már!
ANNUSKA – Alig lehet ráismerni! Össze van törve és olyan nyomorúságos a külseje.
MÁTÉ – Kár azért az emberért! Sírhatnékom van, édes leányom, ha rágondolok; anyádnak nem volt elég, hogy végrehajtotta, amit akart, hanem még ellene is vallott; azt állította, megtiltottuk neki, hogy hozzánk járjon és úgy vallott, mintha ő kezdte volna a verekedést. Az Isten áldja meg és tegye neki jóvá mindazt, amit ártatlanul elviselt éretted. Oly örömest hozzáadtalak volna. Úgy talán helyrehozhattam volna a sérelmet.
ANNUSKA – Azt már nem lehet jóvátenni.
MÁTÉ – Úgy is van. Mégis, mégis, – jaj – az az elvakult anyád! No, fáradt vagyok nagyon, megyek és ledűlök. (Bemegy a kamrába.)
ANNUSKA – Menjen, pihenje ki magát, édesapám. (Bezárja utána az ajtót.) – Már amennyire lehet ebben a lármában, méghozzá ha idejönnek ezt elárverezni…



Source of the quotationJozef-Gregor Tajovský: Új élet, dráma 3 felvonásban, p. 43-49

minimap