Bor, Matej: Átkelt a vándor az atomkoron XII (Šel je popotnik skozi atomski vek 12 in Hungarian)

12

Šel je popotnik skozi atomski vek

in je imel privid:

zibal se je visoko

v srebrni gondoli

in gledal pod sabo

oblino zemlje:

bila je kakor pokrajina z lune:

pepel je zasul

zadnjo kupolo upanja

in z njo

zadnji spomin na to, kar je bio.

In po pepelu je gazilo

krdelo gnusnih demonov,

in ko so prišli do kraterja,

ki so oblaki vanj ocedili dež,

ki ni bil dež,

so planili vanj

in pili,

in ko so se napili,

so brisali usta, ki niso bila usta,

z rokami, ki niso bile roke,

in se zazrli z očmi, ki niso bile oči,

navzgor v njegovo srebrno gondolo.

- Kdo šte? jim je rekel.

- Tvoji vnuki.

Atomski ljudje.

XII

Átkelt a vándor az atomkoron

és látomása támadt:

magasan lebegett

ezüst gondolában

s maga alatt látta

a föld kerekét:

olyan volt, mintha a hold táját látta volna,

hamu szórta be

a reménység utolsó menedékét

és vele együtt

utolsó emlékét a múltnak.

És a hamuban

undok démonok csürhéje gázolt,

s amikor a kráterhez értek,

amelybe a felhők esőt öntöttek,

de ez nem is volt eső,

a démonok belerohantak

és vedeltek,

s amikor torkig itták magukat,

megtörölték szájukat, amely nem volt száj.

Kezükkel törölték, de azok nem voltak kezek,

szemüket meresztették, melyek nem voltak szemek,

felfelé néztek a vándor ezüst gondolájára.

– Kik vagytok? – kérdezte tőlük.

– Az unokáid.

Atomemberek.