Golob, Tadej: Svinjske nogice (detail)

Začelo se je novembra. Mislim vsaj, da je bil november in recimo, da je bila takrat ta prelomnica. Deževalo je, tega se spomnim, ampak to je november. Tako je, ker je to jesenski mesec in se ne da pomagat. Čeprav november v bistvu ni najhujši mesec v letu. Vsi govorijo, da je, pa da je dan takrat kratek, da je mrzlo in deževno in nasploh sranje od vremena. Ampak ni to. Problem je v dnevu mrtvih, ki je čisto na začetku in zaserje stvar v fundamentu. Če se samo spomnim. Vsi stojimo okrog groba, najprej od onih po materini, potem po fotrovi strani. Dvakrat se skregamo pri materinih, dvakrat pri fotrovih. Tam čakamo na stare mame, da zapojejo, prosimo te, usliši nas. Stari foter leži v zemlji in je tiho. Jasno, da je tiho, če je pa mrtev in je v glini. Čisto majhen sem bil, ko smo ga pokopavali, in spomnim se, da je bila zemlja rdečkasta in elastična in da je tudi takrat ulivalo ko iz pičke. In da je bil stari tečen, ko je bil še živ in je sedel pred svojo dolenjsko bajto s palico v roki in tečno gledal, ampak da sem ga imel kljub temu rad. Na leseni klopci, desno od njega, je rasla hruška, neka stara sorta, tepka ali kaj podobnega, pod njim travnat graben in za menoj, ki ga gledam navzgor iz tega grabna, lesena šupa za orodje, s plugi in takimi rečmi, pa s prešo za grozdje in jabolka. Dolgo sem mislil, da je moral obstajat poseben razlog za to, da sem imel starega rad, zdaj, odkar imam Simona, se mi pa zdi, da otroci pač morajo imeti starejše radi, sploh sorodnike, in da je bilo to. Čeprav, mogoče je bil pa v redu, ne vem, mrko je gledal. Zebe nas, ker kot po pravilu sneži. Potem gremo k žlahti po fotrovi strani in se mati drži, ker ji gre na živce. Jemo potico. Stari pijejo vino in se pogovarjajo, otroci pijemo mleko ali sok iz sirupa. Jaz sem pil sok, ker se je na mleku naredila kožica in tistega pa nisem mogel pogoltniti. Od mleka sem pil samo alpsko in tam kožice ni bilo, ali pa je bila čisto tanka in se je pojavila kasneje. Drugi otroci pijejo mleko in sok, in jejo klobase in potico, skoraj vse naenkrat. Čudno se mi zdi, da tega ne izbruhajo. Skoraj nič jih ne razumem, ker zavijajo po dolenjsko, ampak niso pizde, lepo se igramo. Nikoli se nismo stepli, in ko smo šli, mi je bilo skoraj žal, da gremo, ker je bil to edini dan v letu, ko mi ni bilo treba spat točno ob osmih zvečer. Če dobro pomislim, mi je pravzaprav šel na živce samo prvi del dneva, tisto na grobovih, in pa tiho sranje med starima na začetku večerje, pa ves čas med njo, ko je mati na vsak način iskala prepir, ampak takrat sem jaz na to malo pozabil, ker sem se igral z onimi, in sem se spomnil šele, ko smo se peljali domov. Užaljeno je molčala, vedno, vsako leto, foter je stekleno gledal skozi sprednjo šipo, ves vijoličast, tudi zato, ker je nekaj spil, in stiskal volan. Enkrat jo bo ubil, sem si rekel in čudno, kako ona tega ne opazi. Ponavadi je bilo to pri Višnji Gori, ko smo se prebijali po stari cesti proti Grosupljemu, ker takrat seveda še ni bilo avtoceste.

Tako da, kar se tega tiče, se mi ne zdi nerazumljivo, da je za mnoge prvi november najhujši dan v letu, ker se mi je zdelo, ko sem gledal okrog po grobovih, da so vsi podobno v kurcu in da skrivajo travme, ki bodo izbruhnile ravno na te vse svete, kot da se hočejo oni v jamah maščevati tistim nad njimi. Kot da se niso že dovolj tolkli, ko so bili še živi. Mora biti nekaj s tem prvim novembrom, ker, če bi bilo odvisno samo od vremena, ni december nič boljši, pa nihče ne jamra.

Je pa tako, da je, če še enkrat malo pomislim, težko čisto stoprocentno reči, da se je začelo novembra. Takrat je samo izbruhnilo, da se je videlo, pa še to se ni videlo takoj, ampak vem to zdaj, za nazaj, začelo se je pa verjetno eno morje časa v preteklost. Lahko da se sploh ni začelo letos, ampak že takrat, ko se je rodil Simon, ker to je ena taka prelomnica, ali pa ko sva začela hoditi z Majo, to bi tudi lahko pognalo zadevo. Da je bila ta kombinacija usodna, kar se mi pa ne zdi ravno verjetno, ali pa je verjetno, samo se meni kljub vsemu upira o tem razmišljati. Potem je že bolje, če bi bilo od takrat, ko sem se rodil, ali pa celo že prej. Da jaz nisem imel nič pri tem, niti Maja, kar se sliši prav okej, ker potem ne bi bil nič kriv in niti ona in verjetno je nekaj na tem, da gredo te stvari iz roda v rod. Da se je začelo, recimo, ko se je rodila moja mati ali pa celo njena mati ali pa celo njena pra, pra, pra mati. Takrat enkrat iz prehoda sužnjelastništva v fevdalizem ali pa še pred tem. Ko so se prve gljive splazile na kopno in se razbohotile v ene orhideje, iz teh pa potem čudo vsega, ko so naprdele dovolj kisika, da so lahko pognali dinozavri in druge zveri. Lahko, da je to bilo od vsega začetka, lahko, da je to usoda ali kaj podobnega. 

Novemberben kezdődött. Legalábbis azt hiszem, november volt, és kábé akkor következett be a fordulat. Esett, erre emlékszem, vagyis november volt. Így van, mert ez őszi hónap, akárhogy is vesszük. Habár a november tulajdonképpen nem a legrosszabb az évben. Mindenki annak tartja, mivel a napok rövidek, hidegek és esősek, és egyáltalán pocsék az idő. De nem erről van szó. A probléma a halottak napjával van, mindjárt a legelején eleve elkúrja az egészet. Amennyire vissza tudok emlékezni. Mind a sír körül állunk, előbb az anyámék, aztán a faterék családi sírjánál. Kétszer összeveszünk, előbb az anyáméknál, aztán a fateréknál.  Ott várjuk be a nagymamákat, hogy elénekeljék, uram, hallgasd meg könyörgésünket. A nagyfater meg csak fekszik a földben és hallgat. Persze hogy hallgat, ha egyszer meghalt és lent van az agyagban. Egészen kicsi voltam, amikor eltemettük, és emlékszem, hogy a föld vörös volt és elasztikus és akkor is zuhogott, mint az állat. Az öreg fárasztó volt, amíg élt, a háza előtt ült bottal a kezében és fárasztóan nézett, de én ennek ellenére szerettem. A padon, tőle jobbra körtefa nőtt, egy régi fajta, vadkörte vagy mi, alatta füves árok, és mögöttem, aki fölfelé nézek az árokból, szerszámos bódé, benne ekékkel meg ilyesmivel, meg szőlő- illetve almapréssel. Sokáig azt gondoltam, hogy különleges okból szerettem az öreget, de most, hogy itt van nekem Simon, úgy érzem, a gyerekeknek szeretniük kell az idősebbeket, és nálam is ez volt. Habár talán teljesen rendben volt az öreg, nem tudom, komoran nézett. Fázunk, mert általában havazik. Aztán elmegyünk a rokonokhoz az apám részéről, és anyám fegyelmezi magát, mert az idegeire megy az egész. Kalácsot eszünk. Az öregek bort isznak és beszélgetnek, mi, gyerekek tejet iszunk vagy szörpöt. Én szörpöt ittam, mivel a tej bepillésedett és én nem bírtam a pilléjét. Tejből is csak az alpesit bírtam, annak nem volt pilléje, vagy csak egészen vékony és később alakult ki. A többi gyerek tejet meg szörpöt iszik, kolbászt meg kalácsot eszik, szinte mindent egyszerre. Csoda, hogy nem hányják ki. Szinte alig értem őket, mert tájszólásban beszélnek, de nem szemetek, szépen eljátszunk. Sose verekedtünk, és amikor elmentünk, szinte bántam, hogy megyünk, mert ez volt az egyetlen nap az évben, amikor nem kellett pont nyolckor ágyba kerülnöm. Ha jól meggondolom, tulajdonképpen csak a nap első fele ment az idegeimre, ott a síroknál, meg a csöndes szivatás az öregeim között a vacsora kezdetén, meg közben is egész idő alatt, amikor anya folyton a veszekedést kereste, de akkor kicsit megfeledkeztem erről, mivel ővelük játszottam, és csak akkor jutott az eszembe, amikor mentünk hazafelé. Anya sértődötten hallgatott, mindig, minden évben, fater üveges szemmel nézett keresztül a szélvédőn, tisztára lila fejjel, azért is, mert ivott, és mert szorította a volánt. Egyszer meg fogja ölni anyánkat, mondtam magamban, és különös, hogy anyánk ezt nem veszi észre. Általában Višnja Goránál indultak be, ahogy a régi úton araszoltunk Grosuplje felé, mivel akkor még nem volt meg az autópálya.

Ezért, ami engem illet, föl tudom fogni, hogy sokaknak november 1. az év legszörnyűbb napja, mert úgy éreztem, amikor körülnéztem a sírokon, hogy mindenki hasonlóképpen pocsékul érzi magát, rejtegetik a traumájukat, és az pont Mindenszentekre szokott kirobbanni, mintha azok odalent a föld alatt bosszút akarnának állni a fölöttük állókon. Mintha nem huzakodtak volna eleget, amíg éltek. Lennie kell valaminek ezzel a november elsejével, mert ami az időt illeti, a december se jobb, mégse óbégat miatta senki.

Így van ez, és ha még egyszer utánagondolok, nehéz százszázalékosra mondani, hogy novemberben kezdődött. Akkor csak kirobbant, hogy látszott, és nem is látszott mindjárt, de most tudom, visszamenőleg is, valószínűleg tengernyi idő kezdődött a múltban... Talán egyáltalán nem is idén kezdődött, hanem amikor Simon megszületett, mert ez olyan fordulat, vagy amikor járni kezdtünk Majával, ez is beindíthatta az ügyet. Hogy sorsdöntő kombináció volt, ami nem tűnik éppen valószínűnek, vagy pedig valószínű, csak mindennek ellenére nem akarok ezen gondolkodni. Akkor már jobb, ha akkor kezdődött volna, amikor megszülettem vagy még előbb. Hogy nekem nem volt benne részem, sem Majának, ami egészen jól hangzik, akkor biztos van benne valami, hogy nemzedékről nemzedékre öröklődnek ezek a dolgok. Hogy akkor kezdődött mondjuk, amikor anyám született, vagy amikor az ő anyja vagy az ő nagy-nagy- nagy-nagyanyja. Valamikor a rabszolgatartó társadalomból a feudalizmusba való átmenet idején. Amikor az első amőbák kimásztak a szárazföldre és elburjánzottak bizonyos orchideákban, ezek aztán csodák-csodája kibocsátottak elegendő oxigént, és akkor jöhettek a dinoszauruszok és a többi szörnyeteg. Lehet, hogy ez megvolt kezdettől, lehet, hogy ez a sors vagy ilyesmi.