This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Jančar, Drago: Kaj smo doživeli in kaj se nam je sanjalo

Portre of Jančar, Drago

Kaj smo doživeli in kaj se nam je sanjalo (Sloven)

Proti koncu osemdesetih smo v Sloveniji, kakor tudi v  Češki, Poljski, Madžarski, Hrvaški ali Litvi pisatelji veliko govorili o Srednji Evropi. Takrat se je nenadoma zdelo, da resnica našega življenja niso več ideologije in zaprti klavstrofobični prostori nacionalnih držav, pač pa nekaj širšega, globljega in starejšega. Ne da bi sami vedeli kdaj, smo se znašli v "komičnem klubu", kot je to reč imenoval nek slovenski pisatelj, komičnem zato, ker je bila v njem nostalgija po nečem, kar je bilo preživelo in  kar je obstajalo na začetku stoletja, kar je imelo izmuzljivo in nedoločeno identiteto, ki smo jo iskali povsod, od baroka do fin de siecla, od literature Musila, Rotha, Kafke, Haška, Krleže, od Cankarja do Kundere, Konrada, Esterhazyja in Magrisa, komičnem tudi zato,ker je bila resnica o Srednji Evropi zmeraj nekaj lebdečega, bila je čudna literarna utopija, ki je gledala hkrati nazaj in naprej. Vendar je bila utopija, čutili smo, da segamo čez nesmiselne ideološke shizme, preko nacionalnih meja in državnih jurisdikcij in da se v tem komičnem klubu pogovarjamo svobodno, mimo ljudi, ki imajo oči okrvavljene od ideoloških in nacionalnih sovraštev. Različnost, nazorski pluralizem, razdrobljenost, male nacije, večjezičnost, ves ta kulturni Babilon, ki je v pol stoletja doživel krvave drame, razpade držav, spreminjanje meja, vzpone ideologij, veličastne vizije in strahotna razočaranja, iz vsega tega je rasla, kot rečeno, utopija, brez katere, kot je tedaj zapisal Konrad, človek postane butast in oduren. Brez Srednje Evrope, je zapisal, postajajo vsa naša večja mesta končne postaje, mejna, morda celo frontna mesta. Predvsem pa postanejo takšna brez njene literature, ki prestopa nacionalne in ideološke meje.  

Literature že dolgo nismo več razumeli kot inštrument nacionalne identitete, še manj kot deklo ideologij dvajsetega stoletja. Bili smo na sledi tistemu, kar se danes skuša definirati kot evropska literatura, oziroma, kar se danes zastavlja kot vprašanje: kaj je evropskega v evropski literaturi?

Zdi se mi, da bi morali ob tem ostati nekoliko skeptični, vsaj toliko kot smo bili v tistih časih, ko smo skušali definirati, kaj je značilnost srednjeevropske literature. Že takrat, ko še ni bilo nikjer na obzorju združene Evrope,  smo dobro vedeli, da so nacionalne ideologije literaturo pogosto postavljale na piedestal in jo obravnavale z nemogočimi presežniki. Če bomo kdaj govorili o enotni evropski literaturi, nikoli ne smemo pasti v zanko praznega, vseobsegajočega besedičenja. Še najmanj pa z »evropskim« nadomestiti nacionalno samozadostnost. Na misel mi prihaja  vseobsegajoča ruska ideja iz devetnajstega stoletja, ki jo je Dostojevski leta 1861 v Seriji člankov o ruski literaturi označil kot  "vsevrednoto, vsespravljivost, vsečlovečnost."

Česa podobnega v pojmovanju Evrope in njene literarne estetike ne bi rad videl. Kaj pa naj bi vsebovala? Morda  "globokoumnost" nemške, "artizem" francoske, "humor" angleške in "otožnost" ruske literature? Takšnemu zvarku bi manjkal še marsikak ingredient, recimo "švejkovstvo" češke, »melanholijo« iz madžarske ali "hrepenenje" iz slovenske literature. Ampak pustimo ironijo in klišeje, morda bi bilo dobro namesto iskanja »evropske literarne substance« pogledati, kaj se pravzaprav dogaja v vseh evropskih literarnih miljejih. Danes nam je še najbolj skupen razpad ostrih estetskih kriterijev, poplava založniške literarne komercializacije, ki jo označujemo z novim klišejem, namreč "amerikanizacijo" in z njo mislimo na neko literarno lahkotnost, berljivost in prodajnost. Ta bi naj namreč nadomestila elitnost, težavnost in dolgočasje Globoke in Velike literature. Evidentno je, da se ne samo med založniki, ampak tudi med avtorji in kritiki prodajni uspeh vse bolj samoumevno enači s kvaliteto, kakor se kultura nasploh zamenjuje s kulturno industrijo. Zmeda ni majhna in nič manjša ni v vzhodnih pokrajinah evropskega literarnega kontinenta, ki hkrati doživlja popoln razpad tiste napetosti med literaturo in družbo, ki je pisatelje na paradoksalen način vzdrževala v središču bralskega zanimanja in poplavo povprečnosti, ki jo je založniški interes z mnogimi prevodi znal naglo uveljaviti.

Literatura v Evropi ni nekaj hipotetičnega. V vsakem okolju rase iz individualne človeške izkušnje. In izkušnja evropskega dvajsetega stoletja je precej nora. Nori reformatorji, obupani anarhisti, navdušeni socia­listi, zaneseni nacionalisti na začetku stoletja; podtalje, zarote, ne­miri, množice na ulicah in trgih v nadaljevanju; puči, revolu­cije, vojne, celice, zasliševanja, lagerji, zavratni uboji, justifikacije in množični pokoli na koncu vsakega procesa. Nacio­nalne države, socialne spremembe, revolucionarne spremembe, družbeni pretresi, ki so se dotaknili slehernega posameznika. In na koncu stoletja, ko pogledamo nazaj, vse v nekem hitrem filmu izgleda nekoliko sanjsko: kot da smo smo sanjali eno čudno svinjstvo, polno pobojev, ruševin, koncentracijskih taborišč in gulagov, ruševine in kosti pobitih, v plasteh, tudi to je Evropa.  Vsaka sprememba je prinesla nove plasti kosti. V tem stoletju je človek lahko vse življenje preživel v istem evropskem mestu ali celo vaškem zakotju, pa je Zgodovina s svojimi upanji in ukazi prihajala k njemu. Nikamur mu ni bilo treba iti, pa je vseeno zamenjal kakšne štiri države, videl mnoge vojske, mnoge nove pečate na svojih uradnih listinah, poslušal mnoge nove govornike in se zmeraj vsega novega navadil.

     To ni abstraktna izkušnja, literatura evropskega dvajsetega stoletja je izkušnja krhke in ranljive individualnosti, posameznikov, ki so paradokse in norosti zgodovine preizkusili na svojih kožah in dušah. 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationKaj smo doživeli in kaj se nam je sanjalo

Amit átéltünk és amiről álmodtunk (Hungarian)

A nyolcvanas évek vége felé Szlovéniában, akárcsak a cseheknél, lengyeleknél, magyaroknál, horvátoknál vagy a litvánoknál, az írók sokat beszéltek Közép-Európáról.  Akkor hirtelen úgy rémlett, hogy létünk igazságát  többé nem az ideológiák és a nemzetállamok zárt, klausztrofóbikus terei jelentik, hanem valami tágabb, mélyebb és ősibb térség. Nem tudtuk, mikor, de egyszer csak egy »komikus klubban« találtuk magunkat, az egyik szlovén író nevezett így bennünket, azért minősítve komikusnak, mert ez a klub olyasmiért nosztalgiázott, amin túlhaladt az élet, ami ottmaradt a század elején, aminek identitása megfoghatatlan volt és bizonytalan, amit kerestünk mindenütt, a barokktól a fin de siècle-ig, Musil, Roth, Kafka, Hašek, Krleža írásaitól, Cankartól Kunderáig, Konrádig, Esterházyig és Magrisig, komikus volt azért is, mivel a Közép-Európáról szóló igazság mindig annyira lebegő, különös irodalmi utópia volt, amely egyszerre pillantott előre és hátra. Bár utópia volt, éreztük, hogy értelmetlen ideológiai skizmákon lépünk túl, nemzetállami határokon és állami törvénykezésen, és hogy ebben a komikus klubban szabadon beszélünk olyan emberek mellett, akiknek a szeme vérben forog az ideológiai és nemzeti gyűlölködéstől. A különbözés, a nézetek pluralizmusa, a széttagoltság, a kis nemzetek, a többnyelvűség, ez az egész kulturális Bábel, amely véres drámákat élt át az előző fél évszázadban, országok széthullását, határok megváltozását, ideológiák felemelkedését, felséges víziókat és félelmetes csalódásokat, mindebből nőtt ki az utópia, amely nélkül, ahogy akkoriban olvastam Konrád Györgynél, az ember ostobává és undorítóvá válik. Közép-Európa nélkül, írta, nagyobb állomásaink végállomásokká, határállomásokká, s a városaink frontvárosokká válnak. És főként ilyenné válnak a nemzeti és az ideológiai határokat átlépő irodalom nélkül.  

Az irodalmat már rég nem a nemzeti identitás eszközének tekintettük, még kevésbé a huszadik századi ideológiák szolgálóleányának. Már a nyomában voltunk annak, ami ma európai irodalomként határozza meg önmagát, illetve, ami ma kérdésként vetődik fel: mi európai az európai irodalomban?

Úgy érzem, szkeptikusabbnak kellett volna lennünk e téren, legalább annyira, mint azokban az időkben, amikor a közép-európai irodalom jellegzetességeit próbáltuk meghatározni. Amikor az Egyesült Európa még sehol sem volt a láthatáron, jól tudtuk, hogy a nemzeti ideológiák az irodalmat gyakran állították piedesztálra, és szuperlatívuszokban szóltak róla. Ha valaha beszélhetünk majd egységes európai irodalomról, sohasem szabad beleesnünk az üres, mindent elborító locsogás csapdájába. Még kevésbé az  »európaival« helyettesíteni a nemzeti önelégültséget. A mindent átható orosz eszme jut eszembe a tizenkilencedik századból, amiről Dosztojevszkij írt 1861-ben, az orosz irodalomról szóló cikksorozatában.

Európa és irodalomesztétikája mibenlétéről nem szívesen olvasnék hasonlókat. Akkor mit kellene tartalmaznia? Netán a német irodalom »gondolatiságát«, a francia »artizmusát«, az angol »humorát« és az orosz irodalom »mélabúját«? Ehhez a katyvaszhoz hiányozna még néhány alkotóelem, mondjuk, a »svejkizmus« a cseh, a »melankólia« a magyar vagy az »elvágyódás« a szlovén irodalomból. De hagyjuk az iróniát és a kliséket, az »európai irodalmi szubsztancia« keresgélése helyett talán azt kellene megnézni, tulajdonképpen mi történik az európai irodalmi miliőben. Ma leginkább közös a merev esztétikai kritériumok széthullása, meg az, ahogy a kiadókat elönti a kommersz irodalom, amit újabb klisével, tudniillik az »amerikanizálódással« illetünk, bizonyos irodalmi könnyedséget, olvashatóságot és eladhatóságot értve ez alatt. Ez ugyanis a Mély és a Nagy Irodalom elit jellegét, súlyosságát és unalmát volna hivatott ellensúlyozni. Evidens, hogy nemcsak a kiadók, hanem a szerzők és a kritikusok között is az eladhatóság jelent egyre magától értetődőbben egyet a minőséggel, amilyen mértékben a kultúrát általában felváltják a kulturális iparral. A zavar nem csekély és nem kisebb az európai irodalmi kontinens keleti tartományaiban sem, miközben ez a kontinens egyszerre éri meg az irodalom és a társadalom közötti azon feszültség teljes széthullását, amely az írókat paradox módon az olvasói érdeklődés középpontjában tartotta, valamint a mindent elöntő középszert, amit sok fordítás által a kiadói érdek tudott gyorsan érvényre juttatni.

Európában az irodalom nem hipotetikus dolog.  Mindenütt egyéni emberi tapasztalatból fakad. És az európai huszadik század tapasztalata elég tébolyító. Őrült reformátorok, kétségbeesett anarchisták, lelkes szocialisták, buzgó nacionalisták  a század elején; illegalitás, összeesküvések, zavargások, folytatásként pedig tömegek az utcákon és a tereken; puccsok, forradalmak, háborúk, cellák, kihallgatások, lágerek, orgyilkosságok, kivégzések és tömeggyilkosságok minden folyamat végén. Mindenkit utolérnek a nemzetállamok, a társadalmi változások, a forradalmi változások, a társadalmi megrázkódtatások. És a század végén, ha visszatekintünk, akár egy gyorsan lepergő filmben, minden kissé álomszerűnek tűnik: mintha csak álmodtunk volna egy különös gazságot, tele gyilkosságokkal, romhalmazokkal, koncentrációs táborokkal és gulagokkal. Romok és a megöltek csontjai, rétegekben – ez is Európa. Minden változás újabb réteg csontot jelentett. Ebben a században az ember egész életét leélhette ugyanabban az európai városban vagy eldugott faluban, a Történelem mégis meglátogatta reményeivel és parancsaival. Nem kellett elmennie sehová, mégis legalább négy állam polgára volt ugyanott, látott sok hadsereget, sok új pecsétet a hivatalos okmányain, sok új szónokot hallgatott és újra meg újra hozzászokott az egészhez.

    Ez nem absztrakt tapasztalat, a huszadik századi európai irodalom maga a törékeny és sebezhető individualitás, annak az egyénnek a tapasztalata, aki a saját bőrén és a saját lelkén tapasztalta meg a történelem ellentmondásait.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationAmit átéltünk és amiről álmodtunk

minimap