This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vojnović, Goran : Jugoszlávia, édes hazám (JUGOSLAVIJA, MOJA DEŽELA in Hungarian)

Portre of Vojnović, Goran

JUGOSLAVIJA, MOJA DEŽELA (Sloven)

1.

Moje otroštvo se je nekega čisto običajnega zgodnjepoletnega dne leta 1991 nenadoma končalo. Bil je soparen dan in odrasli so že od ranega jutra klicali popoldansko nevihto, otroci pa smo se začudeni spraševali, od kod vsem njim, ki na vrtičkih v Šijani nimajo posajenih pomidorov in zigantov, potreba po dežju sredi kopalne sezone. Naš svet je bil takrat pač še vedno zelo drugačen od sveta naših staršev in odrasli so bili za nas večinoma bitja z drugega planeta, ki so nas privlačila le, če so bila brez rok ali nog, če so si puščala lase ali brade do tal, se oblačila kot Indijanci, imela potetovirane hrbte ali mišičaste bicepse kot John Rambo 1, 2 in 3.
Enega takšnih zanimivih odraslih smo se odpravljali gledat tistega vročega jutra. Mario in Siniša namreč kar 8 nista mogla verjeti, da še nisem videl tipa z rdečo bulo na obrazu, za katero so nekateri trdili, da je samo ogromen tumor na možganih, drugi pa so bili prepričani, da gre za bulimijo, neko novo bolezen, o kateri se je že govorilo po televiziji in ki baje, kot je trdil Siniša, človekovo glavo počasi spremeni v ogromno rdečo bulo. Tipa z bulo so do tedaj videli že vsi razen mene, mi je zatrjeval Mario, medtem ko mi je Siniša drugo za drugo našteval prigode z njim v glavni vlogi. Tako se je začela nekoč na Vidikovcu, po besedah največjega pulskega nakladača, neka nemška turistka v šoku odmikati od njega in je hodila v rikverc vse do svojega hotela na Verudeli, neka italijanska družina pa naj bi o njegovem obstoju obvestila celo policijo in italijansko veleposlaništvo v Beogradu. Oba, Mario in Siniša, sta trdila, da tega človeka moram videti, saj da je normalna samo polovica njegove glave, druga polovica pa je napihnjena in rdeča kot prerezana lubenica ali košarkarska žoga.
Ni me bilo treba dolgo prepričevati, in že kmalu smo vsi skupaj marširali mimo trgovine proti samskemu domu na oni strani Vitezićeve ulice. V tej na smrt dolgočasni beli pravokotni stavbi so poleg tipa z bulo večinoma živeli Uljanikovi delavci, ki so po napornih delovnih dneh v ladjedelnici popoldne v miru posedali pred vhodom, žulili svoja nikšićka in sarajevska piva in prežvekovali svoje bosanske teme. Živeli so, čeravno za prvim vogalom od naših blokov, v nekem svojem, vzporednem in za nas skorajda nevidnem svetu, se družili bolj ali manj le med sabo in se ob večerih zbirali v skupnem prostoru v pritličju samskega doma, da bi gledali »Dnevnik«, prenos nogometne tekme ali kakšno domačo nadaljevanko.
Čez dan pa je, tako sta mi na poti razložila o vsem poučena prijatelja, pred televizorjem običajno ždel tip z bulo, ki je od ranega jutra nepremično spremljal program TV Zagreb, od »Smogovcev« do dokumentarnih oddaj, ki jih je »odabrao« legendarni Đelo Hadžiselimović. Govorilo se je, tako Siniša, da so nekoč sostanovalci že zbrali denar, mu kupili majhen portabel televizor in mu ga namontirali v sobo, a da je on še kar naprej vsak dan visel tam, v skupnem prostoru, čeravno se ni nikoli pogovarjal z nikomer. Mario je še dodal, da mu je baje nekoč varilec Vaha vsakih deset minut zamenjal program, pa tip sploh ni reagiral, kakor da bi mu bilo čisto vseeno, kaj gleda.
Ob teh zgodbicah sem prispel pred vhod samskega doma z velikimi pričakovanji, skoraj tako velikimi kot takrat, ko smo se na predvečer premierne predstave odpravili do cirkuškega šotora ob stadionu Istre, da bi tam na skrivaj videli vaje cirkusantov, a nas je, še preden smo se priplazili po visoki travi in uspeli pokukati v notranjost, prestrašila mala kričeča Cigančica, da smo trije veliki fantje brezglavo bežali pred tem drobcenim črnim bitjecem vse do Patinaggia.
A tistega dne v samskem domu nismo mogli naleteti na situacijo, bolj drugačno od pričakovane. Namesto osamljenega tipa z bulo je bila namreč mala TV-dvorana natrpana do zadnjega kotička in vsi so buljili v televizor, na katerem so se, vsaj tako se je zdelo, vrtela poročila. Vzdušje je bilo podobno tistemu lani, ko je samce po drugem Piksijevem golu na tisti nepozabni tekmi osmine finala proti Španiji zajela takšna evforija, da jih je morala miriti celo policija in je Ramo končal na urgenci, ker ga je stresla elektrika, ko je poljubljal televizor in anteno.
Dvanajst mesecev kasneje smo Siniša, Mario in jaz, iščoč v množici navijačev opoldanskega televizijskega nevnika »čovjeka lubenicu«, presenečeni ugotavljali, da za SFR Jugoslavijo navija le še manjši del zbrane ekipe. Tej je, to je bilo vidno iz aviona, neuradno poveljeval Milo Lola Ribar, ki je vsak dan ujel gajbo ali dve piva in je zdaj glasneje od vseh tulil, da »ko jebe« Jugoslavijo, če je lani popušila proti ustašem iz Argentine, in da ga ona v življenju ne zanima več. Ob njem je, že tik ob televizorju, stal Mali Mirso, šestnajstletnik, ki je imel bolj odrasel obraz od Bate Živojinovića in se je temu primerno tudi obnašal in ki je zdaj vse prisotne najresneje opozarjal, da je konec sončenja, ferragosta in ognjemetov v Areni, a ni povedal, zakaj. Bilo je tu zbranih, v dvorani samskega doma, še precej ljubiteljskih kričačev, katerih neizraziti glasovi pa so nam ostajali nerazumljivi, čeravno je bilo ob pogledu na njihove zariple obraze jasno, da dajejo vse od sebe.
Ob samem vhodu, na katerem smo zaradi gneče obtičali, je stal slavni pulski kinooperater Cera. Cera nas je, svoje »male komše«, kot nas je klical, zastonj spuščal na večerne projekcije v Kinu Beograd. Takrat je bila dvorana navadno prazna, saj je vsa Pula vedela, da se Ceri po osmi uri »pomiješaju kolutovi« in vrti filme od sredine ali od konca naprej. A ne glede na vso ljubezen do istrske biske je bil Cera eden najbolj prijaznih ljudi, kar sem jih poznal, in tudi ta dan se je, potem ko je videl, da nobenemu od nas ni niti najmanj jasno, kaj se tu dogaja, takoj obrnil k nam in nam dejal: »Neka Janezi idu na kupanje u Luksemburg, ako ne vole Jugoslavije.«
Bilo je očitno, da so se Ceri danes »koluti« pomešali že dosti prej kot običajno, in tako smo še naprej le začudeno gledali to od poročil hipnotizirano množico pred sabo. Vsi smo živeli v prepričanju, da je še »TV Kalendar« bolj zanimiva oddaja kot »TV Dnevnik«, zato nismo razumeli ničesar, o čemer so tu govorili. Siniša in Mario sta takoj predlagala, da se poberemo, in že krenila nazaj proti bloku, jaz pa sem vseeno želel poiskati tipa z bulo in sem stopil naprej, da bi s pogledom še malo prebrskal po množici vse bolj razjarjenih televizijskih gledalcev. A namesto »čovjeka lubenice« sem skozi stekleno steno na nasprotnem koncu dvorane zagledal nikogar drugega kot svojega očeta, ki je mimo samskega doma počasi stopal proti domu.
Moj oče se je na poti iz službe običajno vsaj za nekaj minut ustavil pri samcih, spil kakšno pivo, izvedel dnevne novice in jih pokomentiral, največkrat z Malim Mirsom, ki je bil njegov ljubljenec. A tistega dne, ko je Mirso stopal na stol pred televizorjem in zbrani množici ves razjarjen tulil, da prihajajo »vremena koja će opametiti i najveće budale«, je oče ves zamišljen hodil svojo pot, ne ozirajoč se niti za trenutek na to, kar se je dogajalo le nekaj metrov stran od njega.
Prebiti sem se skušal skozi množico in ga ujeti pred vhodom na oni strani stavbe, a sem hitro uvidel, da s tem, ko se prerivam med kričači, ki krilijo z rokami, le izzivam svojo srečo in da bi lahko mimogrede dobil kakšno »radnićko« zaušnico. Zato sem se raje obrnil nazaj in se odločil, da očeta prestrežem pred trgovino. Po tistem, kar sem lahko videl, se je vlekel nenavadno počasi, in ni bilo pretirane bojazni, da bi mi ušel.
Njegov pogled je bil prazen kot pogled slepca, in ko sem stal pred trgovino in opazoval, kako se mi približuje, se je zdelo, da bo šel tudi mimo mene, tako kot je šel mimo množice v samskem domu. »Prošao kao pored turskog groblja«, bi temu rekla teta Enisa. A se je vendarle ustavil in me z vso silo objel, da sem komaj dihal in sem lahko pod njegovo uniformo čutil njegov izklesani vojaški trebuh, ki ga je tako rad razkazoval prestopajoč se po plitvini v Gortanovi uvali. Z mamo sva ga rada zbadala zaradi tega, on pa nama je prodajal zgodbo o temperaturni razliki med vodo in zrakom in o tem, da ni zdravo kar skočiti v morje. Moj oče v službi nikoli ni pil in ničkolikokrat sem ga slišal reči, da se edino v Jugoslaviji med delovnim časom spije več kot pa po delu in da bo to državo enkrat spravilo v prezgodnji grob, a zdaj, ko me je s svojimi močnimi rokami tako močno privijal k sebi, sem najresneje pomislil, da je pijan.
Končno me je spustil, a le zato, da me je v naslednjem trenutku še močneje zgrabil za roke in potegnil k sebi ter se nato čudaško zagledal vame in me po dolgem buljenju, zaradi katerega sem pomislil, da se mu je res zmešalo, vprašal, ali bi šel z njim na tržnico po He-Mana.
Nekaj je bilo hudo narobe. Plastične figurice junakov meni ljube risanke so bile moje najljubše igrače, a jih je mama strogo prepovedala, saj sem imel doma že tri, He-Mana, Skeletorja in Tilo, in se ji je to zdelo več kot dovolj. Trdila je, da so figurice predrage in da se z njimi tako ali tako ne igram, ker sem za to že prestar. Govorila je tudi, da jih kupujem samo zato, ker sem razvajen, in ob tem je na prav poseben način pogledala očeta, ki pa se je pretvarjal, da nima pojma, za kaj gre.



Uploaded byJakus Laura 1.
PublisherBeletrina
Source of the quotation.

Jugoszlávia, édes hazám (Hungarian)

1.

A gyerekkorom az 1991-es év egy egészen közönséges kora nyári napján ért véget, váratlanul. Fülledt nap volt, és a felnőttek már kora reggel óta várták a délutáni vihart, mi gyerekek pedig csodálkoztunk, mire jó az eső a nyári szezon kellős közepén azoknak is, akiknek nincs a Šijanán kiskertjük és benne paradicsomuk. A mi világunk már akkor nagyon eltért a szüleink világától, és a felnőttek számunkra egy másik bolygóról érkező lények voltak, akik csak akkor vonzottak bennünket, ha nem volt kezük vagy lábuk, ha a hajukat vagy a szakállukat a földig növesztették, ha úgy öltöztek, mint az indiánok, ha tetovált volt a hátuk, vagy olyan izmos volt a bicepszük, mint John Rambo 1, 2, 3-nak. Egy ilyen érdekes felnőttet mentünk épp megnézni azon a reggelen. Mario és Siniša ugyanis nem akarták elhinni, hogy még nem láttam azt a pasit, az arcán vörös daganattal, amelyről egyesek azt állították, hogy csak egy hatalmas agytumor, mások viszont meg voltak győződve, hogy bulimiáról van szó, arról az új betegségről, amelyről már beszéltek a tévében, és amelytől állítólag, ezt állította Siniša, az ember feje lassan egy hatalmas vörös daganattá változik. A daganatos pasit addigra már mindenki látta, mondta Mario, miközben Siniša sorolta azokat az eseményeket, egyiket a másik után, amelyeknek ez a pasi volt a főszereplője. Egyszer például a Vidikovacon, a legnagyobb pulai pletykafészek elmondása szerint, egy német turista sokkos állapotban hátrálni kezdett, amikor meglátta, és egészen a Verudelán lévő szállodájáig hátrafelé ment, egy olasz család pedig értesítette a rendőrséget és a belgrádi olasz nagykövetséget az állapotáról. Mindketten, Mario is és Siniša is azt bizonygatták, hogy ezt az embert látnom kell, és hogy csak a fejének a fele normális, a másik fele dagadt és vörös, mint egy félbevágott görögdinnye vagy kosárlabda.
Nem kellett sokáig győzködniük, és nemsokára már hármasban meneteltünk a bolt mellett, a Vitezić utca túloldalán álló nőtlenmunkásszálló felé. Ebben a halálosan unalmas fehér kockaházban a daganatos pasin kívül többnyire az Uljanik hajógyár munkásai laktak, akik a fárasztó munkanapok után délutánonként békésen üldögéltek a bejárat előtt, döntötték magukba a nikšići vagy szarajevói sörüket, és valami otthoni, boszniai történetet adtak elő újra meg újra. Ott éltek, egy sarokra a mi paneleinktől, de egy saját, mintegy a miénkkel párhuzamos és számunkra szinte láthatatlan világban. Többnyire csak egymással barátkoztak, és estefelé a nőtlen-munkásszálló földszinti társalgójában gyűltek össze megnézni a Híradót,* egy meccsközvetítést vagy valami hazai sorozatot.Napközben viszont, így mesélte a két bennfentes barátom, általában csak ez a daganatos pasi gubbaszt a tévé előtt, kora reggeltől mozdulatlanul lesi a zágrábi tévé adását a Szmoglakók című gyereksorozattól a dokumentumfilmekig, amelyeket a legendás Đelo Hadžiselimović válogatott. Azt mesélték, így Siniša, hogy a szálló lakói régebben pénzt gyűjtöttek, vettek neki egy kisebb, hordozható tévékészüléket, beszerelték a szobájába, de ő továbbra is naponta ott lógott a társalgóban, noha soha senkivel nem beszélgetett. Mario még hozzátette, hogy állítólag egyszer a Vaha egyik hegesztője tízpercenként váltogatta neki a csatornákat, de a pasinak szeme se rebbent, mintha teljesen mindegy lenne neki, mit néz.Ilyen történeteket hallgatva értünk a nőtlen-munkásszálló bejáratához, nagy reményekkel, majdnem akkorákkal, mint amikor annak idején a bemutató előtti napon elindultunk az Istra stadionja mellett fölállított cirkuszi sátrakhoz, hogy titokban meglessük a cirkuszosok próbáit, de még mielőtt a magas fűben odalopakodtunk volna és sikerült volna belesnünk a sátor belsejébe, úgy megijesztett bennünket egy rikító színekbe öltözött cigány lány, hogy mi hárman fiúk fejvesztve menekültünk az elől az apró, fekete kislány elől, egészen a Patinaggiáig.
Aznap a nőtlen-munkásszállón nem futhattunk volna bele a várttól jobban eltérő helyzetbe. A dugig telt társalgóban a magányos daganatos pasi helyett mindenki ott szorongott a tévé előtt, amelyen, legalábbis úgy tűnt, a híradó ment. A hangulat a tavalyihoz hasonlított, amikor a nyolcaddöntőben, azon a spanyolok elleni feledhetetlen mérkőzésen, Piksi második gólja után a munkások közt olyan eufória támadt, hogy a rendőrségnek kellett lecsöndesíteni őket, Ramo pedig az ügyeleten végezte, mert megrázta az áram, amikor csókolgatni kezdte a tévét és az antennát.
Tizenkét hónappal később Siniša, Mario és én a görögdinnyefejűt keresve a déli hírek szurkolóinak a tömegében, meglepődve állapítottuk meg, hogy az összegyűlt tömegnek csak a kisebbik része szurkol a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságnak. Ezt a kisebbséget, még egy repülőből is jól láthatóan, ám nem hivatalosan Milo Lola Ribar vezényelte, aki minden nap elpusztított egy-két rekesz sört, és most mindenkinél hangosabban ordította, hogy bassza, aki akarja Jugoszláviát, ha már tavaly jól bekapta az argentin usztasák ellen, és hogy őt ugyan a büdös életben nem érdekli többé. Mellette, már a tévé mellett, ott állt a tizenhat éves Kicsi Mirso, akinek felnőttesebb képe volt még Bata Živojinovićnál is, és ehhez mérten is viselkedett, most éppen mindenkit a legkomolyabban arra figyelmeztetett, hogy vége a napozásnak, a ferragostának és a tűzijátéknak az Arénában, de azt nem mondta, hogy miért. A nőtlen-munkásszálló társalgójában még egy csomó üvöltő szurkoló is volt, akiknek artikulálatlan ordítását nem is értettük, noha majd kicsattanó arcukat nézve egyértelmű volt, hogy mindent beleadnak.
Közvetlenül a bejárat mellett, ahol megtorpantunk a tömeg láttán, ott állt a híres pulai mozigépész, Cera. Cera kis szomszédai-nak nevezett bennünket, és ingyen beengedett a Beograd mozi esti vetítéseire. Ilyenkor általában üres volt a moziterem, mert egész Pula tudta, hogy Ceránál este nyolc után összekeverednek a tekercsek, és a filmeket a közepétől vagy a végétől visszafelé vetíti. Cera volt az egyik legkedvesebb ember, akit ismertem, és aznap is, amikor észrevette, hogy egyikünk se érti, a legkevésbé sem, mi a fene történik éppen, odafordult hozzánk és azt mondta: Menjenek ezek a Janezok Luxemburgba fürödni, ha nem szeretik Jugoszláviát. Úgy tűnt, Cera tekercsei ma a szokásosnál korábban összekeveredtek, ezért továbbra is csak csodálkozva néztük a Híradót megbűvölten bámuló tömeget. Mindannyian meg voltunk győződve, hogy a TévéKalendárium érdekesebb műsor a Híradónál, ezért nem értettünk semmit abból, amit beszéltek. Siniša és Mario rögtön azt javasolták, induljunk, és már fordultak is vissza a panelünk irányába, de én meg akartam keresni a daganatos pasit, ezért beljebb léptem, hogy tekintetemmel végigpásztázzam az egyre dühösebb, tévét néző tömeget. De a görögdinnyefejű helyett a terem túloldali üvegfalán át nem mást pillantottam meg, mint aput, aki a nőtlen-munkásszálló mellett lassan lépegetve haladt a házunk felé.
Apu a munkából hazafelé menet rendszerint, ha csak pár percre is, de megállt a nőtleneknél, megivott egy-két sört, meghallgatta és megbeszélte a napi híreket, leginkább Kicsi Mirsóval, aki a kedvence volt. De aznap, amikor Mirso fölállt a tévé előtti asztalra, és az összegyűlt tömegnek azt ordította, hogy olyan idők jönnek, amikor a legnagyobb bolondok is észhez térnek, apu gondolataiba merülve ballagott hazafelé, egy pillantást se vetve arra, ami alig néhány méterre tőle történt.
Megpróbáltam átverekedni magam a tömegen, hogy elkapjam az épület túloldalán lévő bejáratnál, de gyorsan beláttam, hogy a kiabáló-hadonászó tömegben csak azt kockáztatom, hogy valaki véletlenül nyakon vág, amúgy munkásmódra. Ezért inkább visszafordultam, és eldöntöttem, hogy a boltnál fogom utolérni apámat. Ahogy láttam, kifejezetten lassan haladt, nem kellett hát attól tartanom, hogy nem érem utol.
A tekintete üres volt, mint egy vaké, és ahogy ott álltam a bolt előtt, várva rá, úgy tűnt, el fog menni mellettem, mint ahogy elment a nőtlen-munkásszállóban összegyűlt tömeg mellett is. Úgy ment el mellette, mint a török temető mellett, szokta erre mondani Enisa néni. De mégis megállt, és teljes erejéből átölelt, alig kaptam levegőt, éreztem az egyenruhája alatt katonás kockahasát, amelyet olyan szívesen mutogatott a Gortan-öböl sekély vizében sétálgatva. Anyuval szerettük ugratni ezzel, ő pedig ilyenkor kiselőadást tartott a víz és a levegő közötti hőmérséklet-különbségről, meg hogy nem egészséges csak úgy beleugrani a tengerbe. Apu szolgálatban soha nem ivott, és számtalanszor hallottam tőle azt a történetet, hogy Jugoszlávia az egyetlen ország a világon, ahol munkaidőben több alkohol fogy, mint munkaidő után, és hogy ez fogja időnap előtt sírba vinni ezt az országot, de most, amikor izmos karjával úgy magához szorított, komolyan azt hittem, hogy részeg.
Végre elengedett, de csak azért, hogy a következő pillanatban még erősebben megragadjon és a karomnál fogva magához húzzon, közben furcsán rám nézzen, és hosszas bámulás után, ami miatt egyébként valóban azt hittem, hogy megbolondult, megkérdezte, ne menjünk-e el a piacra, He-Mant venni.
Valami nagyon nem volt rendben. A kedvenc rajzfilmem műanyag figurái voltak a legkedvesebb játékaim, de anyu szigorúan megtiltotta a vásárlásukat, hiszen már három volt belőlük otthon, He-Man, Skeletor és Tilo, és anyu szerint már ez is több volt a soknál. Azt mondta, hogy a figurák túl drágák, és hogy úgyse játszom velük, mert már kinőttem az ilyen dedós játékokat. Azt is mondta, hogy csak azért veszünk néha mégis, mert el vagyok kényeztetve, és ilyenkor különös tekintetet vetett apura, aki viszont úgy tett, mintha nem értené, miről van szó.



Uploaded byJakus Laura 1.
PublisherTypotex Kiadó
Source of the quotation.

minimap