Đurđević, Željko : Haruki Murakami a kékfarkú tonhal (Haruki Murakami je plavorepa tuna in Hungarian)

Kafka je dva puta bio u Japanu.

Prvi put kada je otvorio vrata svog praškog stana
ušao je u restoran u predgrađu Tokija
mrtvi Japanci večerali su okean
a mrtve Japanke bile umorne od peglanja kimona
svaka je u lijevoj ruci držala školjku prislonjenu na lijevo uho
a desno uho im je bilo koralni greben
sve su žene pjevale o muževima koji večeraju okean

Konobar odvede Kafku do stola rezervisanog samo na njegovo ime.
Na stolu je bio poslužavnik sa srebrnim poklopcem, pribor za jelo i vaza sa cvijećem.
Kafka sjede, podignu poklopac
a riba progovori:
Dobro veče, gospodine Kafka. Čast mi je da sam vas upoznala. Ovo je jedan
od najdražih dana u mom životu. Ja sam ženka plavorepe tune Haruki Murakami.
U ovom životu biću samo vaš obrok, a već u narednom biću pisac. Podsjećaću na azijskog Kafku sa malo iskošenim očima. Ali, sve ovo desiće se samo pod jednim uslovom.
Morate mi prvo pojesti oči, kako se u narednom životu ne bi sreli.

 – U redu, ali od sada ništa ne progovaraj. Moram se spremiti za večeru.

Plavorepa tuna zaćuta kao tuna.

 
Kafka uze nož i zasječe lijevi kažiprst. Krv je bila crvena.
Dakle, nije sanjao, jer je poznato da krv u snu ima ukus i miris, ali nema boju.
Zatim uze viljušku. Nožem spretno odsječe rep, nabode na viljušku, proba samo njegov vrh, proguta ga i vrati poklopac na poslužavnik.
Dok je spuštao poklopac, nije ukrstio pogled sa ribom.

 
Drugi put Kafka je bio u Japanu
kada ga je u šetnji praškim ulicama iznenada zapljusnula jesenja kiša.
U tom trenutku plavorepa tuna Haruki Murakami zagrizla je udicu.

Kafka kétszer volt Japánban.

Először mikor kinyitotta prágai lakásának ajtaját
Tokio külvárosában egy étterembe lépett
ahol halott japán férfiak vacsorára óceánt ettek
a halott japán nők meg rogyásig kimonókat vasaltak
bal kezükkel bal fülükre kagylót szorítottak
jobb fülük korallzátony volt
mindegyik férjéről énekelt aki vacsorára óceánt evett

A pincér Kafkát a számára fenntartott asztalhoz vezette.
Az asztalon aranyfedelű tálca, evőeszközök és váza virággal.
Kafka leült, felemelte a fedőt
a hal pedig megszólalt:
Jó estét Kafka úr. Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem.
Ez életem egyik legboldogabb napja. Én Haruki Murakami, a nőstény kékfarkú tonhal vagyok. Ebben az életben az ön vacsorája, de a következőben író leszek. Kissé ferde szemű ázsiai, Kafkára fogok hasonlítani. De hogy ez megvalósuljon, egy feltételnek eleget kell tennie.
Először szememet kell megennie, hogy a következő életben ne találkozhassunk.

– Rendben, de egy szót se tovább. Fel kell készülnöm a vacsorára.

A kékfarkú tonhal mint tonhal elhallgatott.

 
Kafka fogta a kést és megvágta bal mutatóujját. A vér piros volt.
Tehát nem álmodott, mert álmunkban a vérnek íze és szaga van, de színe nincs.
Utána a villát fogta meg. Ügyesen levágta a hal farkát, villára szúrta, a végét harapta le, lenyelte, a fedőt meg a tálcára helyezte.
Amíg a fedőt visszatette, nem nézett a hal szemébe.

 
Másodszor akkor volt Kafka Japánban
mikor Prága utcáin sétálva hirtelen nyakába zúdult az őszi eső.
Ebben a pillanatban Haruki Murakami, a kékfarkú tonhal horogra akadt.