Lalić, Ivan V.: Szeretett helyünk (Mesta koja volimo in Hungarian)

Mesta koja volimo postoje samo po nama,
Razoren prostor samo je privid u stalnom vremenu,
Mesta koja volimo ne možemo napustiti,
Mesta koja volimo zajedno, zajedno, zajedno,
Pa zar je ova soba soba ili je zagrljaj,
I šta je pod prozorom; ulica ili godine?
A prozor, to je samo otisak prve kiše
Koju smo razumeli koja se stalno ponavlja,
I ovaj zid ne međi sobu, nego možda noć
U kojoj sin se pokrenu u krvi tvojoj zaspaloj,
Sin kao leptir od plamena u sobi tvojih ogledala,
Noć kad si bila uplašena od svoje svetlosti,
I ova vrata vode u bilo koje popodne
Koje ih nadživljuje, zauvek naseljeno
Običnim tvojim kretnjama, kada si ulazila,
Kao vatra u bakar, u moje jedino pamćenje;
Kad odeš, prostor za tobom sklapa se kao voda,
Nemoj se osvrtati: ničeg van tebe nema,
Prostor je samo vreme na drugi način vidljivo,
Mesta koja volimo ne možemo napustiti.

Csak bennünk létezik a szeretett hely,
Az örök időben látomás a szétzilált tér,
Nem hagyhatjuk el szeretett helyünket,
A közösen, közösen, közösen szeretett helyet,
Vajh ez a szoba szoba vagy ölelés,
És ami az ablak alatt van; utca vagy korszak?
Az ablak meg az állandóan ismétlődő
Első megértett eső lenyomata,
És ez a fal nem szobát határol, talán az éjt
Ahol egy halandó szunnyadt véredben mozdul,
A halandó lepkeláng szobád tükrében,
Mikor az éjben saját fényedtől rettensz,
És ez az ajtó bármelyik téged túlélt
Délutánra nyílik, betoppanásodtól kezdve
Mindennapos mozdulataiddal örökre benépesítve,
Mint bronzban a tűz, egyedül emlékezetemben;
Mikor elmégy, mögötted mint a víz összezárul a tér,
Ne tekints vissza: rajtad kívül semmi sincs,
Csak más módon látható tér az idő,
Nem hagyhatjuk el a szeretett helyet.