Maksimović, Desanka: Za neshvaćene

Tražim pomilovanje
za neshvaćene
koji ne umeju da premoste
ni kapilarskih razdaljina
do majke i sina,
do svakodnevne stvari proste;
za one koji ostaju strani
rukama što ih drže u naručju,
suncu pred kojim se sve razdani,
sobnoj, kao košulja bliskoj, tami.

Za sopstvene duše tamničare,
za radosti svojih trovače,
za one što viču kad im se plače,
kad u nežnosti greznu,
što uhode sebe kao tuđina,
za puškarnice srca njina,
za svačiju dušu zatvorenu
i opreznu.

Kegyelmet kérek
a meg nem értetteknek
azoknak akik képtelenek
áthidalni az anyától fiától
a mindennapi egyszerű feladatoktól
elválasztó parányi árkokat;
azoknak akik idegenek maradnak
az ölelő karokban,
az éltető napsugarakban,
az ingekként viselt sötét szobákban.

Azoknak akik lelkük börtönőrei,
akik örömük megmérgezői,
akik sírás helyett jajveszékelnek,
mikor gyengédséget észlelnek
önmaguk után settenkednek,
a lőrésekkel teli szívűeknek,
minden zárt és gyanakvó
léleknek.