Risojević, Ranko: Hetedik bosnyák elégia (Sedma bosanska elegija in Hungarian)

Izetu Sarajliću

»oslonjen o dasku stola«

Ti ne postavljaš tračnice u pustoši,
ne skrećeš rijeke, ne hvataš
sunčevu svjetlost u žižu sočiva.
Oslonjen o dasku stola, uz prozor,
prolaziš tunelom vođen svjetlošću
nekih neveselih života.

Najteže je odložiti pisaljku,
i zaklonjen novinama čačkati nos.
Dobro se ručalo, radio muzicira,
dijete prevrće svoju slikovnicu.
Da li kasniš? Sve bije prema tvome uhu,
sve te salijeće da ne bi zaspao.

Može li se preuzeti svaka obaveza?
Potrajaće dugo nečije prijateljstvo,
ali šta s njim? Vrijeme zastaje,
da se donese odluka, ali ruka
ne može da klone. Klone pogled,
zamuknu usta, utiša se šapat prašine.

Šta bi htjela pomrčina?
Ako upališ svjetiljku,
ako oslobodiš ruku svoju,
hoće li se uopšte vratiti?
Čekaćeš uz prozor, prozebao,
pekari će raznositi kruh,
noćni čuvari odlaziti na počinak
zabavljeni svježim novinama.

Ulica će prolaziti tvojom sobom,
guraće te od stola prodavci srećaka,
premještati s mjesta na mjesto,
dok ne završiš na tavanu.
Slušaćeš dolje pokrete života,
tražiti svoj puls, opipavati džepove
u potrazi za čikom cigarete.

Minuti će proticati neizmjerni,
uranjati u pamuk, pretihi.
Ništa neće uznemiravati tvoju tugu.
Pauci će uspostaviti liniju
između tvoga tijela i krova.
A iznad, iznad crepova, visoko,
da je samo pogledati, goluba pismonošu,
kako je zaboravio na sve poruke
i leti za sivom golubicom.

Izet Sarajlicnak

»asztalra támaszkodva«

A pusztába nem raksz le vágányokat,
nem térítesz folyókat, nem gyűjtesz
nagyítólencsével fényes sugarakat.
Asztalra támaszkodva, az ablaknál,
haladsz az alagútban
szomorú életek fényétől vezérelve.

Legnehezebb a tollat félretenni
és újságba bújva matatni az orrlikban.
Jó ebéd volt, bezabáltunk, szól a rádió,
a gyerek képeskönyvét lapozgatja.
Talán elkésel? Sok hang füled ellen kél,
hogy el ne aludj, minden ellened él.

Vállra lehet-e venni minden kötelességet?
Soká eltarthat valaki igaz barátsága,
de mi lesz belőle? Megáll az idő,
hogy határozat születhessen, de a kéz
nem ernyedhet. Bágyadhat a tekintet,
elnémulhat a száj majd elhal a por suttogása.

Mit akarhat az alkony?
Ha felgyújtod a lámpát,
ha felszabadítod kezed,
akkor egyáltalán visszatér-e?
Agyonfagyva vársz az ablaknál,
a pékek viszik a kenyeret,
az éjjeliőrök hajnali újságokat
olvasva térnek nyugovóra.

Az utca keresztülmegy szobádon,
az asztaltól sorsjegyárusok lökdösnek el,
egyik helyről a másikra költöztetnek,
míg a padláson nem végzed.
Lenn az élet lüktetését hallod,
pulzusodat keresed, zsebed tapogatod,
vézna kezed hátha csikkre lel.

A percek számolatlanul telnek,
csendesen pamutba elmerülve.
Bánatodat semmi sem fogja háborgatni.
A pókok finom fonalat húznak
zsibbadt tested és az ódon tető közé.
De magasan, magasan, a cserepek felett
legalább megpillantható a hírhozó galamb,
ahogy feledve minden szép üzenetet,
repesve, szürke párja után száll.