Gleichmann, Gabi: A halhatatlanság elixírje (Odödlighetens Elixir in Hungarian)

utdrag

När den nye kungen besteg tronen år 1774, utlyste rektor Charrier en uppsatstävling vid Lycée Louis-le-Grand. Temat var en hyllning av Ludvig XVI.

     Den händelse som följde tävlingen var talande, ty det beseglade inte bara kungens utan också hela Europas öde. Jag blev arg när min grandonkel berättade om denna episod ur Frankrikes historia för Sasha och mig. Inte arg på min grandonkel utan på kungen. Den dagen grundlades min livslånga antirojalistiska hållning.

     Enligt den version vi fick höra var Nicolas inte särskilt förtjust i kungen. Det var Eloise som hade berättat för honom att Ludvig XVI, som älskade jakt, framför allt på hjort, varje höst brukade besöka skogarna utanför hennes hemstad Pau, där landets vackraste hjortar höll till. I sitt entourage hade han alltid en mängd pompösa aristokrater, vilka gjort sig kända i trakten för sitt svinaktiga beteende. Ständigt överförfriskade förgrep de sig på kvinnofolk och skövlade allt som kom i deras väg, medan de ropade grova skämt till varandra. Ett år hade en berusad greve skurit halsen av tolvårig flicka som vägrade sära på benen för honom och gjort sig av med kroppen i skogen. Utan att visa minsta tecken på ånger hade han sedan erkänt sitt brott. I sin högfärd slätade Ludvig över hela saken. Han kastade en föraktfull blick mot flickans föräldrar och ansåg att de borde ersätta greven för hans lidande. Det var en tydlig demonstration av var makt och rätt står när fattig ställs mot rik. Efter detta, sade Eloise, tyckte folk i staden att Dauphin borde hängas upp i fötterna med ett rep, så att det blåa blodet skulle få cirkulera lite i hans hjärna. När hon hade tagit ordet Dauphin, tronarvinge, i sin mun spottade hon tre gånger på golvet.

      Nicolas hade föga lust att författa ett hyllningstal till en sådan man. Men han var tvungen. Han sneglade i Benjamin Spinozas bok, för att hämta näring från en klok källa. Han fann genast en passage som fångade hans intresse. Sedan skrev han om nödvändigheten av omfattande samhällsreformer i Europas kungariken och antydde att Ludvig, i syfte att stärka Frankrikes framskjutna position i världen, var den kung som skulle föregå med lysande exempel. Det var en utmärkt text. Trots sin inneboende anspråkslöshet visste Nicolas med ens att hans uppsats skulle vinna tävlingen. Men istället för triumf såg han detta som ett fruktansvärt hot, eftersom vinnaren skulle få ynnesten att läsa upp texten för självaste kung Ludvig XVI och drottning Marie Antoinette. Ingenting kunde skrämma Nicolas mer än det. Utan närmare förklaring lämnade han uppsatsen till Maximilien, som genast gick med på att presentera den för rektorn som sin egen.

Åratal senare, när Nicolas satt i la Conciergerie, skulle han in i minsta detalj minnas det som hände sedan rektorn hade offentliggjort namnet på vinnaren av uppsatstävlingen: Maximilien Robespierre.

     Fattigpojken från Arras, som tidigt i livet hade fått höra av modern och biskopen att hans öde skulle sammanfalla med historien, kände sig outsägligt lycklig. Att få träffa kungen och drottningen hade länge varit hans högsta dröm.

     Uppläsningen var planerad till klockan elva den 1 november 1774. Då skulle kungaparet passera skolan med sin kaross, stanna på gården, höra hyllningstalet och hasta vidare. Maximilien intog sin plats redan en timme tidigare. Det råkade vara årets kallaste dag, Vinden ven och regn och hagel piskade honom i ansiktet. Han svor förbannelser över vädret och försökte blåsa värme i händerna. Kungaparets ankomst dröjde. Efter två timmar hade alla andra elever gått in i för att värma sig. Bara Maximilien stod kvar på gården. Rektorn vinkade på honom att komma in men Maximilien vände honom trotsigt ryggen. Rektorn sade att han aldrig hade sett maken till envis pojke. Nicolas trodde att vännen äventyrade sin hälsa. Kamraterna konstaterade att han var galen. Länge lyckades Maximilien omsorgsfullt dölja sin besvikelse över kungaparets försening, kämpa tappert mot vädrets grymma makter och stå kvar. Men när den kungliga vagnen kom och körde förbi utan att stanna, brast han i gråt.

    Antingen var det de fem iskalla timmarna på skolgården eller också den krossade drömmen om hyllningstalet till kungen som gjorde att Maximilien hatade Ludvig XVI av hela sitt hjärta när han återvände till skolbyggnaden. Kamraterna trodde inte sina öron och flera av dem ruskade på huvudet när de hörde honom vräka ur sig förbannelser. Alla trodde att han hade blivit galen, för han lovade att kungen skulle få betala dyrt för detta. Med sitt liv. Maximilien sade att hans eget liv nu hade fått mål och mening. Han skulle se till att kungen avrättades en dag.

     ”Ludvig måste dö”, ropade han, ”för att detta land ska få leva.”

részlet

Amikor az új király 1774-ben trónra lépett, Charrier igazgató úr egy fogalmazásversenyt hirdetett a Nagy Lajos Líceumban. A téma XVI. Lajos dicsőítése volt. A versenyt követő eseménysor nem pusztán a király, hanem egész Európa sorsát megpecsételte. Feldühödtem, amikor nagyonnagybátyám a francia történelemnek erről az időszakáról mesélt Sashának és nekem. Nem a nagyonnagybátyámra haragudtam, hanem a királyra. Azon a napon lettek lefektetve holtamig tartó királyságellenes álláspontom alapjai. Az általunk hallott változat alapján Nicolas nem rajongott különösebben a királyért. Eloise mesélt neki arról, hogy XVI. Lajos, aki imádott vadászni, főleg szarvasra, minden ősszel ellátogatott az erdőkbe Eloise szülővárosa, Pau mellett, mert ott éltek az ország legszebb szarvasai. Mindig egy sereg fennhéjázó főnemes kísérte, akik állatias viselkedésüknek köszönhetően elhíresültek a környéken. Ittasan meggyalázták az asszonynépet, és mindent letaroltak, ami az útjukba került, miközben goromba vicceket kiáltoztak egymásnak. Egyik évben egy részeg gróf elvágta egy tizenkét éves lány torkát, mert az nem volt hajlandó széttárni neki a lábát, és a hullától megszabadult az erdőben. Utána a megbánás legcsekélyebb jele nélkül beismerte a tettét. Lajos gőgösen elsimította az ügyet. Megvető pillantást vetett a lány szüleire, és úgy vélte, kárpótolniuk kell a grófot a szenvedéseiért. Az eset világosan mutatta a hatalom és az igazság helyzetét, ha szegény ember áll gazdaggal szemben. Ezek után, mondta Eloise, a városlakók úgy gondolták, hogy a Dauphint fel kell lógatni a lábánál fogva egy kötéllel, hogy a kék vér kicsit keringjen az agyában. Amikor kiejtette a Dauphin, azaz trónörökös szót a száján, háromszor a földre köpött. Nicolas nem sok kedvet érzett dicsőítő szöveget írni egy ilyen emberhez. De kénytelen volt. Belesandított Benjamin Spinoza könyvébe, hogy bölcs forrásból merítsen. Azonnal talált egy részt, ami felkeltette az érdeklődését. Arról írt, mennyire szükségesek az átfogó társadalmi reformok Európa királyságaiban, és arra célzott, hogy Lajosnak kellene jó példával előjárnia, mintegy megerősítve Franciaország kiemelkedő szerepét a világban. Kiváló írás volt. Veleszületett szerénysége ellenére Nicolas tudta, hogy az ő fogalmazása fogja megnyerni a versenyt. Győzelem helyett azonban inkább a rettentő veszélyt látta benne, mivel a nyertes abban a kegyben részesült, hogy felolvashatja a szöveget magának XVI. Lajosnak és Mária Antónia királynénak. Nicolas ennél félelmetesebbet elképzelni sem tudott. Minden magyarázat nélkül átadta a fogalmazást Maximiliennek, aki azon nyomban beleegyezett, hogy sajátjaként nyújtsa be az igazgatónak.

Évekkel később, amikor Nicolas a Conciergerie börtönben ült, a legapróbb részletig emlékezett, mi történt, miután az igazgató kihirdette a fogalmazás verseny győztesét: Maximilien Robespierre-t. Az arrasi szegénylegény, aki kisgyerekkora óta azt hallotta az anyjától és a püspöktől, hogy a sorsa együtt alakul majd a történelemmel, kimondhatatlan boldogságot érzett. Leghőbb vágya volt találkozni a királlyal és a királynéval. A felolvasást 1774. november 1-ére, délelőtt tizenegyre tervezték. A királyi pár majd elhalad az iskola mellett a hintójában, megállnak az udvaron, meghallgatják a dicsőítő beszédet, és sietnek is tovább. Maximilien már egy órával korábban elfoglalta a helyét. Történetesen ez volt az év leghidegebb napja, süvített a szél, és eső és dara verdeste a fiú arcát. Átkozta az időjárást, és próbált meleget lehelni a markába. A királyi pár váratott magára. Két óra elteltével az összes többi tanuló bement megmelegedni. Csak Maximilien állt továbbra is az udvaron. Az igazgató intett neki, hogy jöjjön be, de Maximilien dacosan hátat fordított neki. Az igazgató azt mondta, még soha nem látott hozzá fogható makacs fiút. Nicolas úgy vélte, a barátja az egészségével játszik. A többiek őrültnek titulálták. Maximiliennek sokáig sikerült gondosan leplezni csalódottságát a királyi pár késlekedése miatt, bátran harcolt az időjárás zord erőivel, és nem tágított a helyéről. Ám amikor a királyi hintó megállás nélkül elhajtott az iskola mellett, sírva fakadt. Vagy az öt jeges óra az iskola udvarán, vagy a királynak tartott dicsőítő beszéd megvalósulatlan álma miatt Maximilien tiszta szívéből gyűlölte XVI. Lajost, amikor visszatért az iskola épületébe. A társai nem hittek a fülüknek, többen a fejüket csóválták, amikor csak úgy dőltek belőle a szitkok. Mindenki azt hitte, megtébolyodott, mivel megesküdött, hogy a király még drágán megfizet ezért. Az életével. Maximilien azt mondta, az ő élete immár célt kapott, értelmet nyert. Gondja lesz rá, hogy a királyt egy nap majd kivégezzék. – Lajosnak meg kell halnia – kiáltotta -, hogy ez az ország élhessen.