Gustafsson, Lars: XI (Sestina) (XI (Sestina) in Hungarian)

Det fanns en tid när varje stund var hel.
Som tennisbollen där den hänger en
nålvass hundradels sekund och väntar
över nätet. Inte “nyss” och inte “snart”
utan en tredje, som är allt vi ser.
Det andra är förhoppning eller tid
 
som var, men inte min, en annans tid.
Det torra slaget gör dig åter hel.
Det är den enda verklighet vi ser.
Förhoppningar och minnen fyller en
till stor del tilfällig personlighet; snart
ser man hur på nästa boll den väntar.
 
Men vem är det som står beredd och väntar?
All tid äts upp av tankarna på tid
som var, eller att något händer snart.
Förhoppningar och resten minnen. Hel
blir bara den som inte längre ser en
annan boll i bollen som han ser.
 
En sådan händelse vi faktiskt ser
är mera anonym än någon väntar.
Förgångna år och furstarna som en
gång fanns tycks leva i en stelnad tid.
Med namn gör vi den brustna krukan hel.
Den bärs försiktigt till en brunn som snart
 
tycks djup och full av starka röster. Snart
är kvar ett ensamt eko och du ser
den ljusa vattenspegeln som är hel.
Där nere ligger den och väntar
så oåtkomlig. Den är du. Din tid
är kort. En enda sten är nog. Och en
 
blir tusen skärvor som glittrar i en
brunn emot vars gråstensväggar det snart
syns flimrande reflexer. Som är tid.
Den enda tid som vi förstår. Vi ser
i skärvor. I en stelnad pose vi väntar.
Det torra slaget gör dig åter hel.
 
Vi lever in en namnlös värld. Vi ser.
Vi dör så snart vi minns; dör och väntar.
Det fanns en tid när varje stund var hel.

Oly rég volt egy-egy pillanat egész.
Teniszlabda, mely a háló felett, csak
egy századmásodpercet, de kivár.
Így pontos. Nem „most nem" és nem is „éppen",
hanem egy harmadik, s ezt csak mi látjuk.
A többi mind: reménység, vagy idő,
 
volt, de nem enyém, idegen idő.
A labda puffan, és megint egész
vagy. Ez a valóság, és csak mi látjuk.
Remény s emlékezés tölti ki csak
véletlen személyünket, akkor éppen.
S mindjárt látni, újabb labdára vár.
 
De ki ő, ki így készen állva vár?
Az időt felfalja a tűnt idő,
vagy elemészti, ami beüt éppen.
Előbb remény, aztán emlék. Egész
akkor vagy, ha épp az a labda csak
épp az a labda; s nem más. Már ha látjuk,
 
s valósan, esemény akármi. Látjuk,
s névtelenebb, mint amit bárki vár.
Tűnt évek s uralkodók, mintha csak
tűnni lettek volna, de az időt
kötik. Nevektől lesz megint egész
a tört korsó, és jár a kútra, épen,
 
mélyen, csupa erős hang; sajnos, éppen
csak visszhang-alap. Tükröződni látjuk
a világos vízen. Megint egész.
Lenn a korsó, képforrás, egyre vár,
elérhetetlen. Te vagy. S az idő
rövid. Egy kő elég. A forma csak
 
ezer cserép már. A kút öle csak
villog, tömérdek visszfény, s ami éppen
látszik, borít. És ez mind az idő.
Egyetlen értett időnk. Végre látjuk:
cserepekben. Póz merevülte, vár.
A puffanás; így vagy megint egész.
 
Névtelen világ, ezt éljük, ha látjuk.
Emlékezünk? Meghalunk. S ami vár:
oly rég volt, egy-egy pillanat, egész.