I
Mikor Euklidésznek fel kellett mérnie Hadészt,
látta, nincs ott se mélyedés, se magaslat.
Rájáknál laposabb démonok
őrjöngtek a halálos lapályon,
loholtak visszhangtalan csaholva
tűzvonalak és jégvonalak mentén,
kihúzott vonalakat követve Hadészban.
Megtört, mégis vonalként
visszatérő vonalak mentén
vonultak, vonalcsorda vonalcsorda után, a démonok párban, sorban és párhuzamban Hadészon át.
Nem volt hullám, se mélység, se magasság, se völgy,
csak vonalak, párhuzamosan futók, heverő szögek.
A démonok elliptikus lemezekként léptek elő,
a végtelen síkot nyüzsgő sárkánypikkelyekbe öltöztetve Hadészban.
A sima sírmezőkön, melyeket a feledés lapossága gyalult le,
kígyók tekeregtek - maguk is cak durvább vonalak,
hemzsegve, tekeregve, marva
tovafutó vonalak mentén.
Dübörgő gyeptűz tomboló síkröpte
kúszott a talajon lánggyaluként.
Gonosz sztyeppéken kúszott, gonosz prériken, síkon, pusztán,
ide-oda, újra lobbanva mindig
a hőségtől Hadész lapos síkjain.
II
Mélyen rejtőztek a pokol kemencéi
a sík lapályon.
Ott égtek téglakamorákban
- színre mintha a holtak sírjaiban -
az önkényesen elítéltek,
a sík gonoszság áldozatai,
magaslat vigasza nélkül,
mélység támasza nélkül,
megfosztva méltóságtól,
megfosztva emelkedéstől,
megfosztva az öröklét mértékétől.
Panaszukra csak gúnyröhej felelt
a gonoszság sík lapályán.
És Euklidész, a mértékek királya, sírt,
és jajszava a szférák királyát, Kronidészt kereste.
III
Ilyen volt Hadész.
Kutató pillantások cikáztak,
de senki se lelt
lábon erdőt,
suhogó koronákat.
Nem röppent madár,
mélység hala nem
kereste öböl menedékét.
Senki se bocsátott
mércét vagy hálót a mélybe.
Se felhágni, se leszállni.
Mind tombolt, zokogott, kacagott, gyűlölt, bosszút lihegett,
de mind bezárva a vonalba, a síkba,
az örök laposságba,
a gonosz szövedékbe.
Ilyen volt Hadész, a gonoszság alföldje,
a pusztulás harctere, a bosszúlapálya.
Lepattant róla a nap sugara,
gonosz tükör hideg visszfénye lett, az üresség káprázata.
Ott kő nem maradt meg kövön.
Ilyen volt Hadész,
az élet ott kúszva haladt csak,
hogy földre ne verje
az ólomeső, az acéleső, a rézeső,
mely sűrűn zuhogott
Hadész talajára.
És ekkor Euklidész lerogyott.
A nagy felmérő a földre lapult,
a rögbe harapott és sírt.
Feljajdult:
Ki száll fel?
Ki száll alá?
Ki száll fel a jóakarattal?
Ki száll alá a mélybe
az igazság kutató szemével és szívével?
Hallgatózott, fülét a földre szorítva.
Hallgatott sokáig, mint égő prérin,
fülét a földre szorítva.
Hallgatott ezer évig. Hallgatott újabb ezerig.
És végül meghallotta.
Tengert hallott.
Hallotta egy forrás zubogását.
Hallotta, hogy nő a fű.
Hallotta egy világ-tavaszát, egy érlelődés-nyarát.
Bölcsességet hallott, mely tisztán fuvallt.
Gyümölcs- és tenger-illata volt.
Árkádia-illata volt.
És hallotta egy hullámát a jóakaratnak
mindenen át,
minden népen át.
Magas és mély áramlatot hallott,
egyenletes és erős passzátszelet.
A levegőt megtisztítani jött az,
ébreszteni jött.
Megtisztítani a levegőt
az éréshez és növekedéshez, a magashoz és a mélyhez,
a jóakarat mindenkit befogadó dús országához
a síkon, mely úgy megrémítette őt;
a síkon, mely úgy gyötörte ezer évig
s újabb ezerig,
a síkon, mely Hadészban őrjöng.