Matthisson, Friedrich von: Lauras Quelle

Quelle! dich grüßt mein Blick mit Sehnsuchtsthränen,

Seit am Blumenaltare deiner Ufer,

Seit im Tempel deiner Gesträuche, Laura

Weinend mit Gott sprach!

Geister des Himmels müssen dich umschweben,

Stille Stäte, wo Laura betend hinsank,

Wo die Zukunft über der Gruft sich ihren

Blicken enthüllte!

Huldigend schmiegten sich des Frühlings Kinder

Um des weissen Gewandes Saum, die Lüfte

Wehten Purpurblüthen auf ihres Hauptes

Wallenden Schleier!

Ueber ihr Antliz war die Ruh' des Himmels,

War der Friede der Engel ausgegossen,

Und verklärend hellte des bessern Lebens

Hoffnung ihr Auge.

Siehe! da wallte Gott, im sanften Säuseln,

Durch die Stille des Hains, Erhörungswonne

Floß, wie Thau in schmachtende Rosenkelche,

Ihr in die Seele!

Quelle! dich grüßt mein Blick mit Sehnsuchtsthränen!

Jede Blume, worauf die Holde kniete,

Will ich sorgsam pflücken, und ihre Urne

Weinend bekränzen!

Forrás! Vágyam könnyeivel köszöntlek;

Istennel beszélt e virágoltáron,

bokraid sugaras, szent templomában,

sírva Laura.

Körbelebegnek bizton az égi lelkek,

te szent hely, Laurám hol térdre omlott,

és a sírnak mélye fölött szemébe

tűnt a jövendő.

A tavasz sok gyermeke hódolattal

símult hószinü köntöséhez, és még

bíbor szirmait is fátylas fejére

szórta a szellő.

És a derű, a menyországnak jutalma,

angyalok békéje honolt az arcán,

s mint jobb élet égi reménye, csillant

fény a szemében.

S íme! Isten szállt a kies ligetbe,

s mint ha rózsakehelybe hull a harmat,

úgy az ő lelkébe a jó imának

hullt a malasztja.

Forrás! Vágyam könnyeivel köszöntlek!

Tépem most a virágot, melyre térdelt -

urnáját hogy sírva a szép kegyesnek

megkoszorúzzam.