Bécquer, Gustavo Adolfo: Rima III
Rima III (Spanish)Sacudimiento extraño que agita las ideas, como huracán que empuja las olas en tropel;
murmullo que en el alma se eleva y va creciendo como volcán que sordo anuncia que va a arder;
deformes siluetas de seres imposibles; paisajes que aparecen como a través de un tul;
colores que fundiéndose remedan en el aire los átomos del iris, que nadan en la luz;
ideas sin palabras, palabras sin sentido; cadencias que no tienen ni ritmo ni compás;
memorias y deseos de cosas que no existen; accesos de alegría, impulsos de llorar;
actividad nerviosa que no halla en qué emplearse; sin rienda que le guíe, caballo volador;
locura que el espíritu exalta y enardece; embriaguez divina del genio creador...
¡Tal es la inspiración!
Gigante voz que el caos ordena en el cerebro, y entre las sombras hace la luz aparecer;
brillante rienda de oro que poderosa enfrena de la exaltada mente el volador corcel;
hilo de luz que en haces los pensamientos ata; sol que las nubes rompe y toca en el cenit;
inteligente mano que en un collar de perlas consigue las indóciles palabras reunir;
armonioso ritmo que con cadencia y número las fugitivas notas encierra en el compás;
cincel que el bloque muerde la estatua modelando, y la belleza plástica añade a la ideal;
atmósfera en que giran con orden las ideas, cual átomos que agrupa recóndita atracción;
raudal en cuyas ondas su sed la fiebre apaga; oasis que al espíritu devuelve su vigor...
¡Tal es nuestra razón!
Con ambas siempre en lucha y de ambas vencedor, tan sólo el genio puede a un yugo atar las dos.
|
Rímek III (Hungarian)Különös széllökéstől örvénylenek az eszmék, vizét az óceánnak hurrikán rázza így;
moraj a lélek mélyén egyre növekedőben, vulkán jelenti így be lángkitöréseit;
kiismerhetlen lények változó sziluettje, tájakat takar így el fátylaival a tüll;
színek, melyek a légben egymással elvegyülve a szivárványt idézik, mind úszik és repül;
szavak nélküli eszmék, szavak értelem nélkül, kádenciák, melyeknek nincs rímjük, ritmusuk;
sosem létezett dolgok vágya és emlékképe, boldog, aki nevetni, vagy aki sírni tud;
idegek paripája, nem tudja, merre szálljon, gyeplő nem tartja vissza, a végtelenbe tűnt;
szent őrület hevétől éled s alél a szellem, az isteni tehetség tőle megrészegült...
Ilyen az ihletünk!
Gigászi hang a káoszt rendezgeti agyunkban, árnyak közül kitörve a fénynek nekivág;
ragyogó aranygyeplő megfékezi keményen az elménkből kipattant szárnyaló paripát;
fény-nyaláb, mi kötegbe gondolatokat rendez, felhőket szétűző nap, végcélja a zenit;
okos kéz fűzi egybe, míg gyöngysorrá nem lesznek, a szavak engedetlen, lázongó rendjeit;
ritmus harmóniája számokban, verssorokban, mi szökő hangjegy-népet kimért ütembe zár;
véső, mely durva kőből farag gyönyörű szobrot, szemünk meglátja benne, milyen az ideál;
varázs-légkör, amelynek pályáján forgó eszmék, mint atomok lebegnek titkok vizeiben;
hulláma áradatnak lázunknak szomját oltja, hol a szellem erőt gyűjt, amikor megpihen...
Az értelmünk ilyen!
Mindkettőt örök harcban együtt igázni le, csak a tálentum képes erre, más senki se.
|