Vega, Lope de: Ó, legdrágább szabadság (Oh Libertad Preciosa Magyar nyelven)
Oh Libertad Preciosa (Spanyol)¡Oh libertad preciosa, no comparada al oro ni al bien mayor de la espaciosa tierra! Más rica y más gozosa que el precioso tesoro que el mar del Sur entre su nácar cierra, con armas, sangre y guerra, con las vidas y famas, conquistado en el mundo; paz dulce, amor profundo, que el mal apartas y a tu bien nos llamas, en ti sola se anida oro, tesoro, paz, bien, gloria y vida.
Cuando de las humanas tinieblas vi del cielo la luz, principio de mis dulces días, aquellas tres hermanas que nuestro humano velo tejiendo llevan por inciertas vías, las duras penas mías trocaron en la gloria que en libertad poseo, con siempre igual deseo, donde verá por mi dichosa historia quien más leyere en ella que es dulce libertad lo menos della.
Yo, pues, señor exento, de esta montaña y prado, gozo la gloria y libertad que tengo. Soberbio pensamiento jamás ha derribado la vida humilde y pobre que entretengo; cuando a las manos vengo con el muchacho ciego, haciendo rostro embisto, venzo, triunfo y resisto la flecha, el arco, la ponzoña, el fuego, y con libre albedrío lloro el ajeno mal y canto el mío.
Cuando el aurora baña con helado rocío de aljófar celestial el monte y prado, salgo de mi cabaña riberas de este río, a dar el nuevo pasto a mi ganado; y cuando el sol dorado muestra sus fuerzas graves, al sueño el pecho inclino debajo un sauce o pino, oyendo el son de las parleras aves, o ya gozando el aura donde el perdido aliento se restaura.
Cuando la noche fría con su estrellado manto el claro día en su tiniebla encierra, y suena en la espesura el tenebroso canto de los noturnos hijos de la tierra, al pie de aquesta sierra con rústicas palabras mi ganadillo cuento; y el corazón contento del gobierno de ovejas y de cabras, la temerosa cuenta del cuidadoso rey me representa.
Aquí la verde pera con la manzana hermosa de gualda y roja sangre matizada, y de color de cera la cermeña olorosa tengo, y la endrina de color morada; aquí de la enramada parra que al olmo enlaza, melosas uvas cojo; y en cantidad recojo, al tiempo que las ramas desenlaza el caluroso estío, membrillos que coronan este río.
No me da discontento el hábito costoso que de lascivo el pecho noble inflama es mi dulce sustento del campo generoso estas silvestres frutas que derrama; mi regalada cama de blandas pieles y hojas que algún rey la envidiara; y de ti, fuente clara, que bullendo el arena y agua arrojas, esos cristales puros, sustentos pobres, pero bien seguros.
Estése el cortesano procurando a su gusto la blanda cama y el mejor sustento; bese la ingrata mano del poderoso injusto, formando torres de esperanza al viento; viva y muera sediento por el honroso oficio, y goce yo del suelo al aire, al sol y al hielo, ocupado en mi rústico ejercicio; que más vale pobreza en paz que en guerra mísera riqueza.
Ni temo al poderoso ni al rico lisonjeo, ni soy camaleón del que gobierna; ni me tiene envidioso la ambición y deseo de ajena gloria ni de fama eterna. Carne sabrosa y tierna, vino aromatizado, pan blanco de aquel día, en prado, en fuente fría, halla un pastor con hambre fatigado; que el grande y el pequeño somos iguales lo que dura el sueño.
|
Ó, legdrágább szabadság (Magyar)Ó, legdrágább szabadság, aranynál nemesebb kincs s minden javánál a gyönyörű földnek; te gyönyör és vigasság, kinél kincs becsesebb nincs, kinél a déltengeri gyöngy se gyöngyebb; érted öletnek, ölnek, érted a hír, az élet, e harcmező-világon, gyönyör és édes álom, kiben a rossz enyész, a jó megéled, benned lel menedékre a kincs, a hír, az élet és a béke.
Az eleven homályból megpillantván az égnek tüzét, kezdetén édes napjaimnak, három nővér, a fátyol- szövők, akik a végzet útján veszélyes kalandokra bírnak, méz-ízt adtak a kínnak, hogy ne vidítson engem csak szabadság, merészség, örökös, édes éhség, mert kutatva boldog történetemben megfejtheted a titkát: szabadságban szűkölködik leginkább.
Eképp bújdosva messze, különb s bölcsebb vidékre, élvezem azt a keveset, amim van. Nem gyötör gőgös eszme, és örökös a béke alázatos, szegényes napjaimban. Birokra kelve vígan a vaksorstól se félek, leszegett bika-fővel, győzöm dicső erővel, nem fog se nyíl se íjj se tűz se méreg, s kényem-kedvemre zengem a magam s mások baját énekemben.
Ha a mennyei korsó jéghideg harmatában hegyet és rétet megfüröszt a hajnal, s nyílik az éj-koporsó, elhagyom parti sátram: nyájam terelem szelíd akarattal; s ha az égi aranyfal izzó sugárral éget, álomi édességben, fűz vagy fenyő tövében fülelek, madaraim mit beszélnek – szél-vánkoson heverve, elherdált lélegzetem visszanyerve.
Ha a jeges sötétség csillagos köntösével a tündöklő napot homályba zárja, s a lombos sűrü mélyét fölveri énekével a földi éjben bolyongók családja, a hegyekben tanyázva megszámlálom a nyájat földszaga, jó szavakkal, s megelégedve azzal, mi kijár nekem, kecskenép urának: így óvom féltve népem aggodalmas és jó királyaképpen.
Enyém a körte zöldje, enyém az alma húsa, alvadt lilák és vérvörösek ezre, a sápadt fattya-körte, s enyém a szilva jussa, lila tündöklése, savanyu nedve; a szilre tekeredve szőlőindák gubanca - a mézizű időben; és szüretelek bőven, ha fölém hajol a nyár tüzes arca, birsalmát, sárga-drágát, habos folyónak legszebb koronáját.
Ugyan meg nem irigylem a díszes öltözéket, mely a nagylelkűt kéjvággyal gyalázza, bőséges berkeimben ízes gyümölcsön élek, jósorban tart a föld szüreti láza, heverek puha ágyra, király se dől különbre: bőrre és levelekre, és forrásvizek ezre, homokot és vizet szülve a földre, kristállyal oltja szomjam szegényes, mégis biztos birtokomban.
Tülekedjék a kerge, az udvar kósza népe, puhább ágyért, nagyobb falat kenyérért, júdáscsókját lehelje a hatalmas kezére, építse csak szélbe tornyos reményét; nekem add meg a békét, a mesterség nyugalmát, élvezzem birodalmam szélben, hóban és fagyban, taposva életem paraszti malmát: békében úr a koldus, háborúban koldus a nyomorult dús.
A hatalmast lenézem, a gazdagot nem állom, viszolyogtat a szolga színlelése; nyeljen bár minden érdem jutalmat, sose vágyom mások dicsőségére, hírnevére; friss sültet szel ebédre, torkát csiklandja jó bor, így él fehér kenyéren a pásztornép serényen rét és forrás kínálta földi jókból; mert örömben és kínban egyek vagyunk, míg álmunk el nem illan.
|