Babits Mihály: Question du soir (Esti kérdés in French)

Portre of Babits Mihály

Esti kérdés (Hungarian)

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem sérti a szivárványos zománcot
és ugy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országuton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?



Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Question du soir (French)

Le soir, quand tendrement la géante nourrice
Etale sur la terre un manteau noir et lisse
Fait d'un si fin velours que l'herbe qu'il recouvre
Ne courbe pas le front; si fin, que, des fleurs, s'ouvre
Sans peine sous son poids, l'éventail irisé
Et que le papillon, s'il vient à se poser
Sur ce voile léger, tout immatériel,
Y conserve l'émail qu'il prit à l'arc-en-ciel,
Alors, où que tu sois, quelque part dans le monde,
Dans une chambre morne où ton œil vagabonde;
Rêvassant au café où flambent dans les glaces
Comme autant de soleils les bobèches du gaz;
Ou veillant, fatigué, sur le flanc des collines,
Avec ton chien, la lune veule qui chemine;
Ou bien, conduit par un cocher ensommeillé,
Cahotant dans l'ornière aride d'un sentier;
Où que tu sois: sur un bateau, le cœur houleux,
Ou bien a l'aise assis dans un train luxueux;
Errant à l'étranger dans les immenses villes,
Désœuvré, admirant aux carrefours les files
Des réverbères, sur deux rangs, à l’infini
Des rues, des boulevards, des places dans la nuit;
Ou bien encore aux bords de la Riva, rêvant
Quand la glace d'opale a des reflets mouvants,
Où que tu sois, songeant aux bonheurs enfouis
Dont le doux souvenir te dévore aujourd'hui,
A l'âge qui n'est plus, comme se meurt la lampe
Enchanteresse, à l'âge vrai qui déja trempe
Dans l'irréel et dont la mémoire, toujours
Ne cesse pas d'être un trésor et d'être lourd
Et devant lui doit se courber la tête, lasse
De se ressouvenir, vers le marbre qui passe,
Où que tu sois, dans la beauté, dans les délices,
Làche, tu songeras devant le précipice:
A quoi bon ces beautés, à quoi bon ce que j'aime?
Solitaire, toujours, tu songeras quand même:
A quoi bon les flots bleus, le marbre bigarré?
Et le soir, à quoi bon son velours éthéré?
Les collines pourquoi? Pourquoi donc les feuillages?
Et la mer où jamais semence n'est jetée?
Le flux et le reflux? A quoi bon le rivage?
Et les nuages, Danaïdes tourmentées?
Roc brûlant de Sisyphe, à quoi bon le soleil?
Pourquoi les souvenirs, les passés, le réveil?
Pourquoi les lampes? dans le ciel, pourquoi les lunes?
L'interminable temps, les heures une à une?
Prends un exemple, prends le brin d'herbe obstiné;
Pourquoi donc pousse-t-il puisqu'il doit se faner?
Pourquoi se fane-t-il puisqu'il doit repousser?

 

Guillevic et Jean Rousselot



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.c3.hu/~eufuzetek/fr

Related videos


minimap