Csokonai Vitéz Mihály: Von meiner Lungenentzündung (Tüdőgyúladásomról in German)

Portre of Csokonai Vitéz Mihály

Tüdőgyúladásomról (Hungarian)

Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amelyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén?
Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

Hová ütődöm a habokba?
Haj! mely szörnyű hányattatás!
Most a cupressusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.

Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! mely szörnyű hányattatás!...

Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolyogva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új phoenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűl újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? mind tűnnek, mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!

1804



Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Von meiner Lungenentzündung (German)

O bleicher Mond, sag, kannst du's wissen,
wo ich mich wälze leidend arg?
Ob noch im Bett, in heißen Kissen,
ob eingeschlossen schon im Sarg?
O nein, ich fahr in einem Boote,
das gräßlich auf den Wellen schwankt,
vom Fünkchen Leben hin zum Tode,
dem das verzagte Herz zuwankt.

Aus des Schirokkos heißem Atem,
der mir die Lunge dörrte aus,
bin ich in Grabesluft geraten,
erstarrten Leibs ins Totenhaus.
Schon steht er da, der ungerufen
zum Schuß ins Herz den Bogen spannt.
Er trampelt wild mit beiden Hufen
auf meines Brustkorbs Knochenwand.

Wo lande ich? Wenn ich das wüßte!
Wie schrecklich dieses Hin und Her:
Bald bannt mich die Zypressenküste
der Toteninsel, schwarz im Meer,
bald ruft ein freundliches Gestade
am andern Ufer, wo umringt
von Goldplatanen dann gerade
ein Chor freundschaftlich Lieder singt.

Bald wieder bläst aus finstren Höhlen
mich an ein tödlich saures Gas,
bald laben Düfte mich von Ölen,
ein Hauch, von dem ich fast genas.
Ich atme schwer, in Schweiß erfroren -
wenn das das Ende wäre bloß!
Doch nein, ich werde neu geboren -
zu welchem Zweck, zu welchem Los?

Wer bist du, Fee, im weißen Kittel,
die sich mir freundlich lächelnd naht?
Du hältst in deiner Hand das Mittel,
das mir zum Leben weist den Pfad.
Bist du des Himmels Abgesandte?
Die Heilung strömt von dir mir zu!
Ein irdisch Wesen, das erkannte
der Schöpfung Weisheit, das bist du!

Berührst mit rosigen Fingerspitzen
die schwache Wölbung meiner Brust,
erweckst mit deiner Augen Blitzen
die schon erloschne Lebenslust.
Als neuer Phönix aus dem Feuer
tritt meine Seele munter schon,
und meine lang verstummte Leier
gibt wieder einen zarten Ton.

Doch du entfliehst? Ein Schwinden, Wandern -,
und ich, o Gott, bin nicht mehr krank?
Sándorffy - ihm und keinem andern,
dem ich, daß ich noch leb, verdank:
Er sitzt an meinem Bett. Erschalle
hell in der Abendruh mein Sang
der Dankbarkeit, vernehmt es alle,
wie ich dem Arzt, dem Freunde dank.




minimap