Füst Milán: Историята на жена ми (A feleségem története. I. in Bulgarian)

Portre of Füst Milán

A feleségem története. I. (Hungarian)

Hogy a feleségem megcsal, régen sejtettem. De hogy evvel… Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás, ahogy mondani szokták, ha ráköpök erre, meghal.
Így gondolkodtam Dedin úrról eleinte. De nem is itt kell kezdenem. Hát hiába, még most is csupa indulat vagyok, ha rágondolok.
Voltaképp rosszul tettem, hogy megházasodtam, tudom. Már azért is, mert eladdig nem sok közöm volt a nőkhöz, hideg természet voltam. Ha visszatekintek korai ifjúságomra, érdemleges történetem szerelem dolgában alig több, mint a következő: Tizenhárom éves lehettem, mikor egy parkban álldogáltam a hollandiai Sneek városában, Friesland közelében, akkor ott laktunk. Egy nevelőnő ült a parkban egy kisgyerekkel, és így kiáltozott rám:
– Veux-tu obéir veux-tu obéir?
Ez nagyon tetszett nekem. Ezt is mondta neki:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.
Ez is nagyon tetszett. Lehet, hogy el is határoztam már akkor, hogy francia nőt fogok feleségül venni. Egy szó mint száz, ezt az édes dallamot szívesen hallgattam, s aztán, mintegy isteni sugallatra, a park szélére mentem, kitéptem egy lapot a noteszomból, és ezt írtam rá hollandusul (mert írni franciául még nem tudtam, se beszélni jól, csak éppen értettem, amit mondanak):
Greppel, greppel – ezt a két szót írtam rá. Vagyis, hogy menjünk az árokba kicsit. Ott a közelben volt ugyanis egy jókora pázsitos árok. S ezzel a papírlappal odamentem a nevelőnőhöz, s mint mikor kis gyermekkoromban a szatócshoz küldtek venni valamit, szelíden álltam előtte, és nyájasan néztem rá. Eléje tartottam a papírt.
A nevelőnő azt hitte, megőrültem.
Értette a szót, de nem értette a dolgot. Igaz, jókora kamasz voltam, tizennyolc évesnek is nézhetett volna valaki, de rövid nadrágom volt és kurta harisnyám, továbbá egy szép kék matrózblúz volt rajtam, amelyen reggel anyám kötötte meg a csokrot. Akkor még piros arcom is volt – s igaz, ehhez a füleim is pirosak s méghozzá jó nagyok, de viszont a fogaim fehérek, a szemeim bátrak – hű szemű fiú voltam. S nem is voltam romlott, igazán nem. Hogy honnan jött rám a bátorság ilyesmit leírnom, ma se tudom.
A nevelőnő persze úgy bámult rám, majd elnyelt a szemével.
– Que c’est que tu veux? – kérdezi tőlem.
S én még akkor se szégyelltem magam. Ott álltam nyájasan, aztán elszaladtam. S így tettem másnap és harmadnap is.
A nevelőnő, ha már csak messziről látott, hogy jövök a noteszommal, majd kettétört a kacagástól. A karcsú véknyát fogta nevettében. A kisgyerek pedig, aki vele volt, szintén nevetett. De én csak álltam ott, állhatatos szemeimmel, és nem tágítottam.
– Mon pauvre garçon – sopánkodott rajtam még mindig nevetve, amellett forró-pirosan. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut – mondta sajnálkozva. Vagyis tapasztalt nő lehetett. Szegény fiacskám – ismételte –, ugye nem tudod, mi bajod van? S úgy belecsudálkozott a szemembe, mint a forró nap, s megcsípte még az arcomat is. Akkor megint elszaladtam.
De végül mégis észre tért. – Miért ne? – kérdezte magában nyilván. – Ebből legalább nem lehet pletykaság, se más baj. Kieszelte tehát a következőt:
Az árok gondolata neki is tetszett. Csakhogy volt ám ott egy kis híd is, alatta bozóttal, miegymás, s minthogy megtudta, hogy az őr naponta csak kétszer megy el arrafelé – hajnali öt órakor és este hét után –, különben a nagy forróságban javarészt néptelen ez a táj, kiszaladt hát hozzám a híd közelébe kora reggel valami kosárral vagy tejes ibrikkel, de olyan kuszáltan és álmosan, majd megbolondultam bele. Mert el lehet képzelni, fiatal fiú voltam, s rajta meg érezni lehetett az ágy melegét.
Otthon a korai felkeléseket illetően hazudtam valamit – anyámat különben is elkerültem, s úgy jártam-keltem egész nap a nagy napsütésben, mintha álmodnék. S így tartott ez egész nyáron át. Akkor meguntam a nőket.
Ettől számított egy év múlva pedig egyik nagybátyám, az egyetlen kedves és elfajzott nagybátyám, akinél látogatóban voltam, kampós létrát készíttetett nékem, hogy módom legyen a szobámból felmásznom egy másik házba, egy emelettel magasabbra, ahol este mindennap fürdött egy gyönyörű hölgy. Akkor is nyár volt, s a lakása ablakait a nagy hőség miatt nyitva tartotta. S én egy nap, ég és föld között lebegve, felléptem hozzá az ablakpárkányra, s hogy meg ne ijedjen, így susogtam be hozzá:
– Egy kisfiú van itt.
Nem is ijedt meg, csak nagyon elkomolyodott a fürdőjében. Hiszen ismert is látásból. Aztán szótlanul intett nekem, én leléptem a párkányról, s ő ködülte szemekkel magához ölelt.



PublisherFekete Sas Kiadó, Budapest
Source of the quotationp. 9-11.

Историята на жена ми (Bulgarian)

Че жена ми ми изневерява, се досещах отдавна. Ама пък с този... Висок съм шест фута и един инч и тежа двеста и десет фунта, същински исполин, дето се вика, в плюнката си ще го удавя.
Така разсъждавах в началото за господин Дедин. Но не оттук трябваше да започна. Ама какво да се прави, и досега се вбесявам, помисля ли си за него.
Всъщност, сгреших, че се ожених, знам. Още повече, че дотогава не бях имал много-много вземане-даване с жени, бях студен по характер. Връщайки се мислено в младите си години, не се сещам за друга, достойна за споменаване любовна история, освен следната: Трябва да съм бил тринадесет годишен, когато ми се случи в един парк на холандския град Снеек, близо до Фрисланд, където живеехме. В парка беше седнала гувернантка с малко дете, която му викаше:
– Veux-tu obéir, veux-tu obéir?[1]
Много ми хареса. После му каза:
– Vite, vite, dépêche-toi donc.[2]
И това ми хареса много. Възможно е още тогава да съм решил да се оженя за французойка. Каквото и да говоря, приятно ми беше да слушам сладката мелодия, след което сякаш по божие внушение отидох в края на парка, откъснах страница от бележника си и написах на холандски (понеже още не умеех да пиша на френски, нито да говоря добре, само разбирах какво казват):
Greppel, greppel[3]тези две думи написах. С една дума, да отидем за малко на канала. Наблизо преминаваше голям, обрасъл с трева канал. Отидох с листа от бележника при гувернантката и, както в детските ми години, когато ме пращаха в бакалията да взема нещо, кротко застанах пред нея и я загледах мило. Подадох й листчето.
Гувернантката помисли, че нещо съм врътнал.
Разбираше думата, но не разбираше цялата работа. Вярно, че бях едър юноша, можех да мина и за осемнадесетгодишен, но бях с къс панталон и къси чорапки, носех хубава синя матроска блузка, на която сутринта майка ми беше вързала връзката. По онова време и лицето ми бе червендалесто – вярно, че и ушите ми се бяха зачервили, бяха и големи отгоре на това, зъбите ми обаче бяха бели, а очите ми смели – бях момче с верни очи. Не бях и покварен, наистина не бях. А откъде ми беше дошла смелостта да напиша такова нещо и до днес не знам.
Гувернантката направо щеше да ме погълне с очи.
Que c’est que tu veux[4]? – попита.
Но и тогава не се засрамих. Стоях мило, след което побягнах. Същото направих и на следващия, и на по-следващия ден.
Гувернантката, само като ме забележеше как се приближавам с бележника в ръка, направо се скъсваше от смях. Слагаше ръце на тънкия си кръст и се смееше. Детето, което беше с нея, също се смееше. А аз стоях, погледът ми издаваше решимост и не отстъпвах нито на йота.
Mon pauvre garçon[5] – въздишаше, все още смеейки се, обляна в ярка руменина. – Eh bien, tu ne sais pas ce qu’il te faut[6] – казваше със съжаление. Трябва да беше жена с опит. Горкото момче – повтаряше, – нали не знаеш какво ти е? И потъваше в очите ми като нажежено слънце, веднъж дори ме щипна по бузата. А аз пак избягах.
Най-накрая проумя. – Защо не? – се е запитала явно. – Няма да тръгне клюка, нито пък ще произлезе друга вреда. И измисли следното:
Идеята за канала й беше харесала. Там имаше малък мост, под него храсталаци и други подобни, и когато разбра, че пазачът минава само два пъти дневно – в пет сутринта и вечер след седем, – иначе в голямата жега околността бе общо взето безлюдна, дойде задъхана рано сутринта под моста с някаква кошница или с кана за мляко, но толкова рошава и сънена, че направо се побърках по нея. Можете да си представите, бях младо момче, а от нея още струеше топлината на леглото.
Вкъщи слъгах нещо за тези ранни ставания – бездруго избягвах майка си и по цял ден сядах и ставах в цялата тази жега като в сън. Така продължи цяло лято. Тогава ми омръзнаха жените.
Година по-късно единият от чичовците ми, единственият обичен и покварен мой чичо, когото бях отишъл да посетя, ми измайстори стълба с куки, за да мога да се изкача от стаята си в съседската къща, един етаж по-горе, където всяка вечер се къпеше една прелестна дама. Пак беше лято, заради жегата прозорците на жилището й бяха отворени. И един ден, висейки между земя и небе, стъпих на перваза на нейния прозорец, и за да не се уплаши, тихо прошепнах:
– Тук е момченцето.
Не се уплаши, но стана много сериозна във ваната. Познаваше ме по лице. Махна ми безмълвно, прехвърлих се през перваза и тя ме притисна към себе си със замъглени очи.


[1] Ще слушаш ли, а, ще слушаш ли? (фр.) – Б. пр.
[2] Бързо, бързо, не се бави. (фр.) – Б. пр.
[3] Канала, канала. (флам.) – Б. пр.
[4] Какво искаш? (фр.) – Б. пр.
[5] Горкото ми момче. (фр.) – Б. пр.
[6] Е, добре, щом не знаеш какво искаш. (фр.) – Б. пр.



Uploaded bySvetla Kjoseva
PublisherErgo Publishing House
Source of the quotationsaját
Publication date

minimap