Konrád György: The case worker (A látogató in English)

Portre of Konrád György

A látogató (Hungarian)

7
Ha íróasztalomnál ülve tenyeremet homlokomra szorítom, mert mögötte, ahogy beléptem a hivatal kapuján, jobb és bal felől zakatolni kezdett egy-egy elnémíthatatlan, törpe írógép, szakadozott, kellemetlen mondatroncsokat dobálva figyelmem napról napra zsugorodó mezejére,
ha idegeimben elindul néhány korty pálinka, mint egy porlepte, kivénhedt televíziós készülékben a villanyáram, s ettől egész zsibbadt agyvelőm sercegni kezd, s megszabadulva a tűrhetetlen kopácsolástól, elsötétített recehártyámon zajlani kezdenek a képek, várakozásteljes, gyermekkori torlódással előbb, bicegő, vonalas szerkezetekkel utóbb,
ha nem szól senki, nem erőszakoskodik a telefon, nem hörög a fűtőtest, nem hív senkit sehová a hangosbemondó, nem dörren percenként a felvonófülke csapóajtaja, nem kaparásznak ablakpárkányomon az örökké hasmenéses galambok, és nem csoszognak ablakom alatt a veszendő lábbelik tétova és leselkedő gazdáikkal az üveg mögött,
ha kiejtettem lomkamrához mindinkább hasonlító emlékezetemből az öklüket rázó hadügyminiszterek, a puszta leheletnél is kevesebbet mondó illetékes szóvivők, a bírósági üvegkalickában bóbiskoló tömeggyilkosok, a halkan kicserélt mesterkémek, a barátaikat felköttető, újdonsült népvezérek, az emberevő istenkirályok, a szoborleleplező, új kenyeret szegő, hídavató, díszszázad előtt ellépő, virágcsokros kislányokat homlokon csókoló, üdvözlő táviratokat küldő és rendjeleket osztogató, katódsugarak hullámain minden szobába bemosolygó buboréknagyságok tolakodó nevét,
ha előző este feleségemet átkarolva csendben végigjárjuk szokott sétautunkat a hegyoldalon, ha a lakbért, villany- és telefonszámlát már kifizettem, s maradt pénz tejre, húsra, almára, kávéra, dohányra és borra is, ha éjszaka sikerült hosszan és ájultan aludnom, majd ha a keltőóra robbanásától a mosdó elé lökve időben elvégeztem a fölkelés elhomályosuló gondolatokkal központozott szertartásait, s a kávé friss gőzével fejemben, az autóbusz ablakánál ülőhelyet kapva becsukódhattam felebarátaim füst-, eső- és konyhaszagú kabátjai között,
akkor, istenem, akkor is csak olyan lesz ez a nap, mint a többi.

8
Kezd felerősödni az előtérben várakozó ügyfelek lármája. Rugdossák az állványos hamutartót, nyikorgatják a fűtőtest kallantyúját, köhögnek, harákolnak, jövetelük várható eredményét latolgatják. Nincs nap, hogy el ne jönnének, ha vasárnap is lehetne panaszkodni, vasárnap is panaszkodnának. Az arcok váltakoznak, a sérelmek alig. Jobb híján valami görbe élvezetet várnak attól, hogy egy hivatalnok jegyzőkönyvben örökíti meg panaszaikat. Milyen természetes, hogy idejönnek és kiszolgáltatják magukat. Míg szét nem bontja az idő a hivatal épületét, az ügyfél idejön, benépesíti a hivatalnok szabályos délelőttjeit, s gondjaival elszórakoztatja. Mivel gondja van: meztelen. Mire beér a fogadószobába, biztonságát lemorzsolja a várakozás, a szorultság, a bűntudat. A csupasz, szürke falak, az egyforma, sötét hivatali bútorok, a fakó arcú előadók, a szomszédos helyiségekből átszűrődő írógépcsattogás, az ajtón kívül várakozók duruzsolása önmagával szembesíti az ügyfelet. A hivatalnoknak jelen esetben nincsen gondja. Higgadtan, tartózkodón, megértő és irgalmatlan fensőbbségébe zárkózva, színe elé bocsátja az ügyfelet, ezt az izgatott és esendő lényt, aki akar valamit, vagy fél valamitől. Ha a hivatalnoknak is gondja lenne, nyomban ügyféllé lágyulna, valahol, egy másik hivatalban, az övéhez hasonló íróasztalok túlsó oldalán. A szabványméretű íróasztal nem szélesebb egy méternél. De az a két ember, aki előtte és mögötte ül, most éppoly messze van egymástól, mint a júdásszem két oldalán a fogoly és a foglár. Ezt az asztalt nem lehet megkerülni, ezen az asztalon nem lehet áthajolni, ott magasodik két fölismerhetetlen arcú ember között, semlegesen, de a szerepeket csakúgy elkülönítve, mint a deres vagy a nyaktiló.
Az ügyfél feszengve áll, míg hellyel nem kínálják, hosszan forgatja ujjai közt cigarettáját, és engedélyt kér, hogy rágyújthasson. Verejtékmirigyei bőszülten termelnek, lehelete megáporodik, homlokát pirosság futja el, s rövid kertelés után olyan vallomásokat tesz, amelyekre barátok között is ritkán kerül sor. Cserevallomás nem szakítja félbe, övé a szó. Gyónni pedig kopár hivatali bútorok között, egy némán cigarettázó tisztviselő előtt is lehet. Elég indíttatás előrehajló figyelme meg két-három szakavatott kérdés. Kérdezni úgy kell, ahogy a sebésznek vágni, ahogy az anyának gyermeke fájó hasára tenni a kezét. A hivatalnok valószínűtlen részleteket firtat nyugodt, köznapi hangon, néha pedig megjegyzi: „kellemetlen… nem volt szép tőle… hogyne, megértem… ez csakugyan hiba…” Mellesleg igyekszik elhárítani magától az óvatlan részvét kelepcéit, szándéktalanul: az előtte vetkőző gyöngeség mérsékelt rosszallásával, beidegzett hitetlenséggel, az átlagos eset unalmával, a szélső példák rovartani méltánylásával, az erkölcsi készségek és készületlenségek szabályos ismétlődéseinek előrelátásával. Az ügyfél eltörpül ügye mögött. A hivatalnok is felszívódik hatásköre mögött. Az ügy pedig három, esetleg négy példányban dübörög az írógépen, sorvégeken kurtán csilingel, míg elkövetkeznek a végső, a föloldozó szavak: „Egyebet előadni nem kíván, a jegyzőkönyvet helybenhagyólag aláírja. Kelt mint fent.”
Mintha öklömnyi sárrögöket nyelnék, sem megemészteni, sem kihányni nem tudom, gondoltam pályám kezdetén. Tíz év alatt mintegy harmincezerszer mondhattam: „Foglaljon helyet; kérem.” A kollégákon, tanúkon, feljelentőkön, kíváncsiskodó újságírókon meg néhány szelíd elmebetegen kívül, a többség szorultságában keresett fel.
Nagyobb részük baja tömör volt, kisugárzó és gyógyíthatatlan, így éreztem ebben a szobában, ahol az efféle szólam: „tessék elhinni, nagyon fáj”, „nem bírom tovább”, „belepusztulok”, mindennapos és helyénvaló, mint hullámvasúton a sikongatás. Az én kérdezősködésem meg inkább csak arra a sebészi eljárásra emlékeztet, melynek során az orvos összevarrja a frissen fölvágott sebet, anélkül hogy hozzányúlt volna a daganathoz.
Minden intézményhez hozzátartozik egy lelkiállapot. Ügyfelem a cirkuszban nevet, a gőzfürdőben révedezik, a villamoson elbambul, bokszmeccsen harcias, temetőben pacifista s így tovább. Ebbe a szobába elhozza szenvedésének néhány mintáját, fiára, lányára átörökített kudarcait. Lehet, hogy az a pillanatkép, amit én látok éveinek omlékony vakondjárataiból, megtévesztő. Tegnap megrúgták, ma már engesztelik, holnap simogatják, és én csak a tegnapot látom. A pillanatképnek, bár óvatosan, mégis hitelt adok. Ha őt nem is, körülményeit megismerem. Baklövéseinek ábrája pedig – a többiekére ráfényképeződve – elárulja azt, ami belőle kiváltságosan az övé, s kiszámíthatatlan része szerény ráadás csupán a kiszámíthatóhoz. Körülményei, mit mondjak, szorosak. Helytétéről, szokásairól, korábbi balfogásairól mint állami tisztviselő, hírt kapok; ha sokat nem is, annyit mindenesetre tudhatok róla, hogy mozgásterét felbecsüljem. Mindez éppenséggel nem ő, csak a burok, amelyben fészkelődhet. Kelletlenül azonosítom ügyfelemet e sok limlommal, sajnálom, hogy kötöttségeiben csak ennyire tudott megvalósulni. Már az is dicséretes lenne, ha kissé bonyolultabb rendszert alkotna környezetével, ha változatosabb szabályosságoknak hódolna. Rendszerének bonyolultsági foka azonban lehangolóan szerény, jövedelme csekély, térbeli foglalata kopár, látása homályos, terhei súlyosak. Mozgási szabadsága az átlagosnál is kisebb, indulatai szervezetlenek, súrlódnak, olykor karamboloznak. Ilyenkor csődület támad körülötte, s színre lép a hatóság, hogy a forgalom rendjét biztosítsa. Kiskorú gyermekeinek, valamint az államérdeknek védelmére fölhatalmazva, az a dolgom, hogy összebékítsem körülményeivel, s hivatalból ellenezzem hajlandóságát a szenvedésre. Teszem, amire a törvény és tapogatózó ítéletem feljogosít, s megbabonázva nézem, milyen ronccsá, semmivé zúzódik, ahogy a rend lecsap rá.



PublisherA látogató, p. 17-23., Magvető Kiadó, Budapest, 1988

The case worker (English)

If I sit at my desk with my head in my hands, it is because the moment I entered the office a thousand pygmy typewriters began to clatter right and left, hurling incongruous phrases into the ever shrinking field of my attention…
if a few drops of brandy make my nerves pulsate as an electric current awakens a dusty old television set to life, my benumbed brain starts crackling and, liberated from the insufferable hammering, engenders images that, at first diffuse, then organized, parade across my hesitant retina…
if nobody says anything; if the telephone keeps quiet, the radiator doesn’t hiss, the loudspeaker doesn’t bark, the door of the elevator doesn’t clatter every minute, and diarrheal pigeons are not scratching at my windowsill; if the worn-down shoes of uncertain, nosy people are not shuffling past my window…
if from my memory that is becoming more and more like a junk pile I expel table-pounding ministers of war, official spokesmen who communicate nothing, mass murderers dozing in bulletproof docks, double agents exchanged on the q.t., newly spawned popular dictators who string up their friends, cannibalistic monarchs by divine right, the season’s celebrities whose electronic smile invades every room, who unveil statues, taste the new wine, inaugurate highways, inspect guards of honor, kiss babies, send telegrams of congratulation, and present medals and gold watches…
if my wife and I have gone for our usual quiet walk on the hillside the night before; if the rent, electric, and telephone bills have been paid and there’s still enough money for milk, meat, fruit, coffee, tobacco, and wine…
if after a good night’s sleep, propelled to the washbasin by the exploding alarm, I have successfully completed the befuddled ritual of getting up; if with the aroma of fresh coffee in my head I have managed, on taking the bus, to find a seat by the window and collect my thoughts amid overcoats smelling of tobacco, rain, dishwater, and dry toast…
… then, even then, this day will be still pretty much the same as every other day.

My clients in the waiting room are making more and more of a hubbub. They kick the standing ashtray, fiddle with the squeaking radiator valve, cough, clear their throats, speculate on the outcome of their visits. Every day without fail they are here; if they could, they’d come on Sunday as well. The faces change, the grievances are always pretty much the same. If nothing else, they derive a certain perverse pleasure in having their complaints officially recorded. How natural that they should come and demand attention. As long as this building stands, clients will come here to take up some official’s morning hours and entertain him with their problems. Since a client has worries, he is defenseless. By the time he reaches the inner office, the wait, his plight, and his sense of guilt have shaken his confidence. The bare gray walls, the dreary regulation furniture, the colorless faces of the office staff, the clack of type- writers filtering through from neighboring offices, and the mutterings of those behind him in the line bring him face to face with himself. The official, on the other hand, has nothing to worry about. Impassive, draped in condescending superiority, he has the client-that frail, flustered being who wants something or is afraid of something-admitted. If the official had cares of his own, he himself would degenerate into a client in some other office, on the other side of just such a desk. The standard desk is no more than a yard deep. But the two persons facing each other across it are as far apart as convict and jailer on opposite sides of the bars. There is no way around or across this desk; it stands between two faces, two enigmas, inert, but apportioning the roles as unmistakably as a whipping post or a guillotine.
Ill at ease, the client remains standing until offered a chair; nervously he fiddles with a cigarette, and eventually asks for permission to light it. His sweat glands operate at full capacity, his breath goes sour, the blood rises to his forehead. Finally, after beating about the bush for a while, he delivers himself of confessions that close friends would hesitate to make to each other. Since there are no counterconfessions to distract him, the floor is all his. Even a civil servant, silently smoking amid bleak official furniture, can serve as confessor. He leans forward attentively and asks two or three expert questions; that suffices to release the flood. The questioner must proceed as delicately as a surgeon probing with his scalpel or a mother resting a soothing hand on her child’s bellyache. In a calm, workaday voice he dwells on unlikely details, remarking from time to time: „Unfortunate… that wasn’t nice of him… yes, I see… that was bad…” At the same time he tries to avoid the pitfalls of unguarded commiseration, expressing mild disapproval of the client’s weakness, but also evincing professional skepticism. In the presence of routine cases he may show a certain boredom, while extreme cases arouse his scientific enthusiasm. The client vanishes behind his case, the official behind his function. Meanwhile, the case in three of four copies thunders over the typewriter, which tinkles at the end of each line and finally delivers itself of the formula: „The witness wishes to add nothing further to his statement and signs it herewith. Date as above.”
At the beginning of my career, I thought: It’s like swallowing fistfuls of mud; I can neither digest it nor vomit it up. In the last ten years I must have said, „Have a seat, please,” thirty thousand times. Apart from colleagues, witnesses, informers, prying newspapermen, and a few inoffensive mental cases, it was distress that drove most of them to my desk. In most instances their anguish was massive, tentacular, and incurable; it weighed on me in this room where people cry, „Believe me, it hurts,” „I can’t go on,” and „It’s killing me,” as easily as they would scream on a roller coaster. On the whole, my interrogations make me think of a surgeon who sews up his incision without removing the tumor.
Every institution makes for a specific state of mind. At the circus my client laughs, at the public baths he daydreams, on the streetcar he stares into space, at a boxing match he is aggressive, in the cemetery subdued, and so on. To this room he brings a few samples of his sufferings and of frustrations that he has handed on to his sons and daughters. Quite possibly the image I get - the barest tip of the fragile molehill of his life - is deceptive. Yesterday he was kicked, today he gets apologies and tomorrow he may even come in for a caress or two, but all I see is his past. Nevertheless, I trust the momentary image, though with some caution. I may not know the man himself, but I know his circumstances. A diagram of his blunders, superimposed on those of other people, brings out what is specific to him, showing that what is unpredictable in him is infinitesimal compared to what is predictable. His circumstances are, let us say, straitened. In my official capacity I am informed of his job, habits, and previous blunders; this allows me to estimate how much freedom of action he has. Of course, what I see isn’t the man himself, but only the envelope in which he moves about. Yet, reluctantly, I identify my client with all these odds and ends, and feel sorry for him because so many obstacles have impeded his development. It would be commendable if his relations with his environment were somewhat more complex, if the rules he chose to live by were a little less conventional. But his system is depressingly lacking in complexity, his income wretched, his physical surroundings dreary, his vision blurred, his burden heavy. His freedom of action is below average, his drives, which are without direction, conflict and sometimes collide head on. When this happens, the traffic jams up and official intervention is needed to start it moving again. Since my job is to protect children and safeguard the interests of the state, the most I can do is reconcile him with his circumstances and oppose his propensity for suffering. I do what the law and my fumbling judgment permit; then I look on, mesmerized, as the system crushes him. 



Source of the quotationThe case worker, p. 28-33., Budapest, Noran, 1998

minimap