Nádas Péter: The end of a family story (Egy családregény vége in English)

Portre of Nádas Péter

Egy családregény vége (Hungarian)

Egyik nap a nagypapa éppen az ősöket mesélte a padláson. A nagymama hozott a közértből egy halat. Nagyon örült, hogy kapott, mert a nagypapa szerette. Két órát állt sorban, de a hallal nem mehetett templomba. Ha tudta, hogy ma hoznak valamit, akkor engem is magával vitt. Ezt nem szerettem, mert az emberek kiabáltak. ,,Nézzék, hogy tolakszik!“ ,,Nem tudja? Hátul a sor vége!“ ,,Süket.” ,,Hová gyűri már magát, hallja?” A nagymama fogta a kezemet és húzott maga után, és én nem láttam semmit az emberek között, mert ki akartak nyomni; és a nagymama is kiabált: ,,Szégyentelenek! Nem látják, hogy gyerekkel vagyok?” ,,Küldte volna a cselédjét!” ,,Ezt a lovat nevezni gyereknek!” ,,Hagyta volna, miért nem hagyta otthon?” ,,Fehér kalapban? Fehér kalapban jön, amikor zsírt osztanak?” A nagymama letépte a fejéről a fehér kalapot, és mindenki láthatta, hogy majdnem egészen kopasz, és akkor előbb kaptunk. A nagymama azt mondta nekem, ez a kiszolgálónő mindenkit becsap és szőkére van festve a haja. Egyszer ez a kiszolgálónő sikítani kezdett. ,,Jaj! istenem!” Összevissza csapkodott a kezével és sikított. „Jajistenem!” És dobogott a lábával. ,,Takarodjanak! Jaj, istenem, fogják be a szájukat! Vagy takarodjanak! Én dolgozó nő vagyok! Én így nem tudok! Így nem tudok számolni! Nekem számolni kell! Nem tudok! Nem bírom! Abbahagyom! Nem bírom!” Akkor mindenki elhallgatott. Nagy késsel vágta a zsírt, és a késről egy papírra kente, és mindenki csendben volt. A mérlegre dobta a papírt és megint vágta a zsírt és a papírra kente és nézte a mérleget. Sírt. Mi ott álltunk elöl. Az a nő vágta a zsírt és közben sírt, és megtörölte a szemét, de zsíros lett az arca és nem hallatszott más, csak a sírás és ahogy zörgött a papír. Féltem, elüldöznek minket. A halat betettük a kádba. Éjjel kopogtak az ablakomon. Nem mertem fölkelni, pedig láttam a katonasapkát; az apám. A halat addig a mosdóba tettük, hogy az apám fürdeni tudjon. Állt a kádban és szappanozta magát. Amikor ott voltunk a közértben, az a nő, akinek szőkére volt festve a haja, nem tudta tovább mérni a zsírt. Reszketett, mintha félne, kezében azzal a nagy késsel, és sírt. Akkor egy férfi, akit a templomban láttam, bement a pult mögé a nőhöz. A nagymama azt mondta, ha nagyobb leszek, ministrálhatok, de az apámnak nem szabad tudni, és akkor nálam lehet a csengő. Ha rázom a csengőt, mindenki letérdel. Amikor letérdeltünk, az a férfi, aki bement a nőhöz, ránk nézett, nem értettem, miért néz? nem csináltam semmit! és átkarolta a nőt, és leültette egy ládára és vigasztalta. ,,Nyugodjon meg! Nyugodjon meg! Kérem, nyugodjon meg! Most már csend van. Számolhat, dolgozhat nyugodtan.” Térdeltünk, a toronyban megszólaltak, kondultak, kongtak a harangok. A pap felmutatta az Úr testét. A nő sírt és nem tudta abbahagyni. Mi álltunk és néztük. Szerettem nézni, hogyan szappanozza magát az apám; még a hátát is. A nő összetette a kezét, reszketett, mintha valakitől félne. Kezében a hosszú kés. ,,Ne haragudjanak! Nem bírom! Nem bírom! Ne haragudjanak!” Az a férfi, akit egyszer a templomban láttam, simogatta a nő szőke haját, ami festett. ,,Nyugodjon meg, kérem! Nem haragszik magára senki. Mindnyájan emberek vagyunk.” De akkor azt mondta valaki, hogy az a férfi biztosan csak azért vigasztalja a kisasszonyt, mert soron kívül akarja megkapni a zsírt; és megint mindenki kiabált. A hal nyitogatta a száját, mozgatta a kopoltyúját és úszkált a kádban. A nagymama azt mondta, pénteken megesszük. Elképzeltem a keresztfát. Az előszobában, a tükör alatt, a fiókban tartották a kalapácsot, a harapófogót, a fűrészt és a szögeket. Néztem a tenyerem, de nem mertem beleverni a szöget. A hal úgy úszkált, mintha keresne valamilyen kijáratot. Amíg körbeúszott, négyszer nyitotta a kopoltyúját. A nagypapa megkérdezte, akarom-e hallani a halszagú lány történetét? ,,Igen.” ,,Akkor jól figyelj – mondta a nagypapa –, hogy értsél a szóból!” Néztük a halat. ,,Egyszer nagyon régen, egyszer nagyon messze történt mindaz, ami történt.” Azt hittem, az ősök idejében, amiről a padláson mesélt, de a nagypapa megrázta a fejét. „Nem! Megmondottam, figyelj! Nem figyelsz! Az ősöknek még meghalni sem volt idejük, még élnek, itt élnek bennünk. De ez, amit mesélni készülök, ez olyan időkben történt, amit már elfeledtünk, akkor, amikor még óriás szörnyek, kígyódémonok, sárkányok és nagy szellemek éltek a földön; és úgy éltek, úgy szerették, úgy gyűlölték egymást, akár az emberek. Csak a szeretet, a gyűlölet maradt. Ha gyíkot látsz vagy siklót, a szörnyek árnyai! Erre gondolj. És most erről, a csodák idejéről mesélek, s ez messzi föld. Ein unübersehbahres Gebiet. Az ősök, az más idő. Az ősök Hárán földjén éltek, ahonnan Ábrám elindult, Kanaán földjén éltek, ahonnan Jákob menekült, Egyiptom földjén éltek, ahol József uralkodott, az ősök az Eufrátesz völgyében, a Jordán völgyében, a Nílus mellett éltek, és az itt van, itt van egy karnyújtásnyira; nem hallod? a pálmák, a datolya pálmák hőségben zizegnek! még a fogad alatt megcsikordul a homok; nem is beszélve, ha virágba borulnak Kordovában az olajligetek! vagy nem is beszélve a német tölgyesek illatáról! ez itt van, ehhez nem szükségeltetik mély emlékezet. Én arról mesélek, amire te már nem emlékezhetsz. Itt kellett volna kezdenem. Vagy még előbb. Talán ott kellett volna kezdenem, hogy kezdetben teremté Isten az eget és a földet. Kezdetben, de mikor? Ez már nemcsak neked, nekem is megfejthetetlen idő. És miből? A szellem az anyagot, aztán az anyag a szellemnek ezt a komédiáját? De ha nem itt kezdtem is, ezekhez a terekhez majd eljutsz magad. Tehát valamennyi idővel a teremtés után, ami annyit tesz: nagyon régen és nagyon messze, élt akkor a folyó, a nagy folyó, milyen folyó? akkor még nem nevezték néven a folyókat! de később ezt a folyót Gangának becézték; élt itt a parton egy égi tündér. Tehát kezdődik a mese.



PublisherEgy csaladregeny vege, p. 81-85., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977

The end of a family story (English)

One day up in the attic Grandpapa was telling me about our ancestors. Grandmama had brought a fish from the market. She was very glad to have got one because Grandpapa loved fish. She stood in line for two hours, but she couldn't go to church with the fish. When she got wind of something being available at the market she'd take me along, too. I didn't like that because people would yell at her. „Look at her shoving and pushing!” „Don't you know where the end of the line is? Back there!” „Must be deaf!” „Where are you bulldozing your way to now? Hey, can't you hear?” Grandmama would hold my hand and drag me along and I couldn't see anything among the people because they'd be trying to squeeze me out, and Grandmama would be yelling, too: „Shameless creatures! Can't you see I have a child with me?” „You should have sent your maid!” „This lout she calls a child!” „Why didn't you leave him at home?” „In a white hat! She always wears a white hat when they're selling lard.” Grandmama would tear the white hat off her head and everybody could see she was almost completely bald, and then we'd be served right away. Grandmama told me that one particular saleswoman cheated everybody and that her blond hair was dyed. Once, this saleswoman started to scream: „Oh! Oh my God!” She was flailing her arms, banging all over the place with her hands and screaming, „Ohmygod!” and stamping her feet. „Get out of here! All of you! Oh my God, why don't you all shut up! Or get out of here! I'm a working woman! I can't work like this! I can't count like this! I've got to keep track! I can't bear this! I can't stand it! I'll just stop, that's all! I can't stand it!” Everyone fell silent. She cut the lard with a huge knife and slapped it on a sheet of paper, and everybody kept quiet. She threw the paper on the scale and cut some more and smeared it on the paper again and watched the scale. She was crying. We were standing right up front. The woman went on cutting the lard and crying; she'd wipe her eyes and her face got all greasy and all we heard was her crying and the paper rustling. I was afraid we would be chased away. We put the fish into the bathtub. That night there was a knocking on my window. I didn't dare get out of bed even though I could see the army cap: it was my father. We put the fish in the sink so Father could take a bath. He soaped himself standing in the tub. When we were standing in the market, the woman with dyed blond hair couldn't go on weighing the lard. She stood there shaking, with the big knife in her hand, and crying. Then a man I recognized from church went around the counter to her. Grandmama said that when I got older I could be an altar boy, but Father shouldn't know about it, and then I could hold the little bell. Each time I shook the bell everybody would kneel. When we were all on our knees, this man who went behind the counter to the woman would look at us, I didn't understand why, I didn't do anything! and he put his arm around the woman and made her sit down on a box and started to console her. „Calm down! Calm down! Please, calm down! Everyone's being quiet now. You can do your work, keep count, nice and easy.” We were kneeling and the bells began to toll in the tower, clanging and pealing. The priest raised his arms and showed us the body of the Lord. The woman kept crying and couldn't stop. We stood there, just looking at her. I liked to look at Father soaping himself, he could even do his back. The woman brought her hands together. She was shaking as if afraid of somebody. The long knife in her hand. „Don't be angry with me, please! I can't bear it! I can't bear it! Don't be angry with me!” The man I'd seen in church was stroking her dyed blond hair. „Please, calm down! Nobody's angry with you. We're all human beings.” But then somebody said the man was comforting the woman only because he wanted to get his lard out of turn, and then everybody started shouting again. The fish kept opening its mouth, moving its gills, swimming around in the tub. Grandmama said we'd eat it on Friday. I pictured the image of the crucifix. The hammer, the pliers, the saw and nails were kept in a drawer in the hallway, under the mirror. I looked at my palm, but I didn't dare drive a nail into it. The fish was swimming as if looking for an exit. During a single round of the tub it opened its gills four times. Grandpapa asked me if I wanted to hear the story of the girl who smelled like a fish. „Yes.” „Well, listen, then,” Grandpapa said, „so you'll know what's what!” We were looking at the fish. „Everything in this story happened a very long time ago, and very far from here.” I thought he meant the time of the ancestors he'd told me about up in the attic, but Grandpapa shook his head. „No! Didn't I ask you to listen? You're not paying attention! Our ancestors have had no time even to die, and they're still alive, they live here, within us. But the story I'm about to tell you happened in times we've already forgotten, when giant monsters, serpent-demons, dragons, and great ghosts were still living on earth; and they lived and loved and hated one another as humans do. All that's left now is love and hatred. Whenever you see a lizard or a snake, you see the shadow of monsters! think of that! And that's the time, the time of miracles, that I want to tell you about, and that's a very distant territory. A huge region. Ein unübersehbares Gebiet. Ancestors, that's a different time. They lived in the land of Canaan, where Abraham came from, they lived in the land of Canaan, where Jacob escaped from, they lived in Egypt land, where Joseph became ruler, our ancestors lived in the valley of the Euphrates, in the Jordan valley, along the Nile, but that's right here, only an arm's length away; can't you hear it? the palm trees, the date palms rustling in the sweltering heat? feel the sand crunching between your teeth? not to mention the flowering olive groves of Cordova! or the fragrance of the German oak forests! they are all here, no need for long memories. But now I'm telling you about things you can't possibly remember. This is where I should have begun. Or even before. Maybe I should have started by saying that in the beginning God created heaven and earth. In the beginning, but when? And that is an unfathomable time, not only for you but for me, too. And out of what? Did the spirit create matter, and then matter created this comedy of the spirit? But even if I didn't start here, you would get to these areas by yourself. Well then, some time after the creation, which means a long time ago and far away, there lived a river, the great river, what kind of river? back then people didn't call rivers by names! but later it had a nickname – Ganga - and on the shore of this river there lived a heavenly fairy. And now the tale begins.



Source of the quotationNew York N.Y. Farrar, Straus and Giroux, 1998. p. 83-88.

minimap