Pásztor Béla: Indiánok és a halál

Portre of Pásztor Béla

Indiánok és a halál (Hungarian)

Nehéz földszagú nyári alkonyat volt,
A rózsák fullón tárták szirmukat,
Ültünk öcsémmel, mint két indiánok,
A bokrok sárga sátora alatt.
 
Ő négyéves volt, én meg tíz lehettem.
Fejünkön tarka varjú-jércetoll,
Ő Őz volt, ama szelíd, szőke Főnök,
En meg a kócos Fekete Bagoly.
 
Mesélj valamit, szólt öcsém - s meséltem:
„...ekkor meghalt a vén indus király. ”
Mi az, hogy: meghalt? - kérdezte szomjúan.
Mi az, hogy: meghalt? Mi az, hogy: halál?
 
Kérdezte százszor s én úgy néztem rája,
Mint népükre a sötét jóspapok.
Gonosz gyönyörrel futotta át testem
Az elmondatlan, rémséges titok.
 
Még vártam - s mögöttem a domb két ormán,
Mint oltártűz, úgy bíborlott a Nap,
Sötét köpenyként hullt fűre az árnyam,
Hogy kitártam két vézna karomat.
 
Még jó lehettem volna, mesehídon
Vihettem volna át a rém felett,
De gonoszul úgy harsogtam öcsémre
E szó értelmét, mint ítéletet.
 
„A halál az - hogy a levél lehullik
És pókhálóknak repül a bogár.
A hintalónak eltörik a lába,
S a búgó csiga nem búg soha már!”...
 
„És én?” Te is! - „és anyus?” Ő is meghal!
És meghal mind, mi él, repül, mozog!...
(Ekkor egy csillag konyult le az égről.)
„A csillag is?” Az is, nézd - láthatod!
 
„Akkor hát fussunk, fussunk a haláltól! ”
De feleltem: elfutni nem lehet!
Gyilkos és hideg vérbírája voltam,
Es úgy néztem rá, mint kísértetek.
 
Ő négyéves volt, én meg tíz lehettem.
S a lehullt idők függönyein át,
Még most látom: a halált már sejtő,
De reménykedő, rémült mosolyát.
 
Es látom, amint sírva fut a kerten
A ház felé, s én: fekete madár,
Csapongó karral szállók a nyomában,
Kegyetlenül, mint maga a Halál...
 
 



Uploaded byCikos Ibolja
PublisherMagvető Könyvkiadó
Source of the quotationVálogatott versek
Publication date

minimap