Sebestyén Péter: Hans Bülow mesterét, Liszt Ferencet hallgatja

Portre of Sebestyén Péter

Hans Bülow mesterét, Liszt Ferencet hallgatja (Hungarian)

Ne hazudj, fiam. Ez nem a lengyel lovasság; a fülem még jó. Ne feledd, a muzsika egyszerű, de helyesbíteni lehetetlen. Az Appassionata is érdektelen, ha azt hiszed, technikai perfekciód vagy a huszonnégy hangnem abszolút ismerete jelent valamit. Még az se érdekes, hogy prima vista zongorázol; minden billentyűakrobata képes ilyen bűvészmutatványra. Ráadásul: Te voltál a legjobb, akit egyáltalán tanítani lehetett; ezen felül pedig a vejem. Ne bánkódj Cosima miatt: tulajdonképpen Te menekültél meg tőle. Szőröstül-bőröstül felfalta Richardot. Soha ne félj. Ha félsz, a kotta maga alá gyűr és megaláz. Tudom!, hogyne tudnám: Te vagy az egyedüli dirigens, aki a kilenc szimfónia összes szólamát hangjegyenként ismeri. Azt is tudom, hogy utánad nem lehet többé a régi módon arra a pulpitusra karmesterként felmenni. Ez így jó; legalább megfegyelmezed ezt az egész zenekari csőcseléket… Mégis… ne tiszteld annyira a vezérkönyveket.
(…) Bár: én is féltem. Még régen… az a süket német, Bécsben. Látta az ujjaimat. Mikor a végén feljött a pódiumra, azt hittem, fölpofoz: minimo calculo négyszer melléütöttem. Aztán csak megcsókolt; emlékszem, kávéillata volt… És már időm sincsen, Hans. Amit mostanában írok, még meghallgatni se hajlandó senki. Te sem… és Richard… a Csárdás Macabre után úgy bámult rám, mint egy… egy zenekritikusra. Nuages gris hallatán dúltan viharzott ki a szalonból, és Cosima fúriaként sziszegte: fölidegesítettem, pedig az orvosok megtiltották, hogy felizgassa magát… a jó Richard… a főtémáit általában tőlem szokta…hmm… kölcsönözni. Megértem Őt; és Téged is. Az én zeném, fiam: Ohne Tonart. Nincsen hangneme. Ahogy Te kiabáltad: ez Unmusik!  És már kiröhögnek. Azt hiszed, nem tudom? Az összes tanítványom, még Stradal is, Thomán is… Te is… Mindenki…!
(…) A szívcseppeket, Hans… hetvenéves vagyok. Mennyi taps, hány hisztérikus női levél…hmmm… Már nem fontos… De azért: valahol, valamikor elhangzik a Villa d’Este, és unisono károgják majd: velem kezdődött el a Zukunftmusik… Ez itt fekete és fehér. A klaviatúra nevetségesen könnyen megadja magát. Méghogy játszhatatlanok a dolgaim! Hogy sose írom elő nekik az ujjrendet! Milyen pitiáner társaság, ne vigyorogj, fiam… Így, félvakon, szivarral az ujjaim közt is abszolválom bárkinek a bármilyen művét, amit akarnak! Amit csak akarok…!
(…) Az a lényeg, hogy ne méricskélj. Hiába matematika, ahogy manapság mondják: a nagy fúgák hangjai – in aeternum – megmérhetetlenek, Hans. Most jöjjön Chopin. Az ulánusokat akarom, ahogy rohamoznak. Velük győzhetsz vagy halhatsz; ezen nem tudunk segíteni. De aztán… minden szívdobbanásoddal és kezed minden rezdülésével Te szabod a végtelen harmóniát.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationS. P.

minimap