Závada Pál: Jadvigin vankúšik (2) (Jadviga párnája (2. részlet) in Slovak)

Portre of Závada Pál

Jadviga párnája (2. részlet) (Hungarian)


Jadviga beleír Ondris naplójába (1)

Most már ide, a jegyzetkönyvébe jövök el Magához.
Kihajtom a fakuló indigószín vászonkötést, akár ha mellkasáról vonnék szét egy sokszormosott inget, s a testén, arcán viselt nyomokból indulnék olvasni: „Zacsínam túto knyizsecsku. Én, Osztatní András 1915 Február hó 5-dikén kezdem meg ezt a feljegyzési könyvecskét, nősülésem előtti napon.”
Magát simogatom és követem ujjammal a haloványlila vonalkák között. Jó darabideig a szememmel siklottam be csupán sorai közé, de most már, úgy érzem, engedi, hogy kézzel tapintsam, sőt, tollal karistoljam testét, naplókönyvét. Ha bőrén nem hagytam meg hajdan a most is eleven percek körömjeleit, megteszem így. S ha becsukom a könyvet, ráhajtom a fejem, akár a keblére valamikor.
Beleírok és olvasok a naplójába, ha szólni akarok Magához, ha hallani vágyom a hangját, látni tollpercegető csuklóját s a papírról tűnődve fölemelt arcát, vagy az e lapokon örökül hagyott történeteiben fölidézni ifjúi alakját (azt se bánom, amikor más nők karjában, ölében), s magunkat kettőnket, ahogy akkor Maga látott minket.
Mennyire bánom, hogy nem hamarébb adta kezembe ezt a könyvet! Hogy csak akkor bízta rám titkát, amikor meghallotta a szólítást, amit én mindig egy hajókürt riadójelének képzelek. Miért csak azután vehettem elő naplóját a nagydikó aljából, hogy Maga már elment?
Hisz annyiszor segíthetett volna rá minket az egymás felé visszavezető útra az, ha felfoghattunk és befogadhattunk volna egymásból még több olyat is, ami a teljességgel soha meg nem ismerhető másik ember mélyén búvik, amit erővel rángatni ki lehetetlen, s ami, ha lopva akarnánk kilesni, torz képet mutatna, amellett becstelenség volna.
El is röstelltem magam, amikor (elég régen már) keresvén valamit abban a ládában, ráleltem erre a könyvecskére, s a szemembe ötlött, hogy „végre máma oltár elé vezethetem Jadvigát”, és nem csuktam össze rögtön, hanem végigfutottam az első lap aljáig rajta.
Aminthogy Maga pedig hányszor kérte röstellve a bocsánatomat azért, mert erővel akart vallomásra bírni házasságunk kezdetén. Amit egy bizalmas percben én el is kezdtem, de Maga türelmetlenül támadott rám. „Ki vele! Mikor, hogyan, kivel?” Nem bírtam felelni, s úgy éreztem, egy életre megszakadt bennem az őszinte vallomás készsége. S talán csak most, ide írva lennék képes ezekről is szólni.
És hányszor vallott nekem mélységes bűnbánást, amiért végül is megtiporva tett asszonyává engem! Ám az pedig az én szégyenem marad már örökre, hogy Maga hiába vezekelt, soha nem tudtam szívből megbocsátani, és hogy több olyan dolgot, amit megcselekedtem, erre felelő bántottságból, dacból is tettem, s nem csupán a magam késztetésére és belső szavára, mi egyébiránt ugyanezekhez indítékul magában is elég lett volna.
Talán segített volna nekünk, ha olyan tájakra merészkedünk, melyekre Maga ifjan kezdett járni, amikor e lapokra írt, s én nem csak most vetődnék titkai mezejére. Mert így találkoznunk s együtt laknunk e belső tájainkon nem sikerült soha.

- - - Eredetileg nem ez következett, csak ide lett téve:

Misu ma már délelőtt kimozdult, végre nem gubbaszt fájdalmában egész nap itthon, átment a vasutasokhoz (talán Marciékhoz is kinéz a tanyára*), s én magamra maradtam nyugodtan Magával.
Hol vágjak hát bele?
Drága moj Milyí, azt a régesrégi titkomat bízom először Magára, s nem tudom, jobb lett volna-e nekünk, ha tud róla, hogy egészen addig, amikor ő oly hirtelen, teremtő élete legjavakorában elment, szerettem egy férfit: Gyámomat, a Maga Édesapját, Osztatní Györgyöt.
Ha arra volna kíváncsi, mikortól és hogyan, azt felelném, örök időktől fogva s lelkem-szívem minden ízében. Hogy mi volt az oka e vonzalmamnak, erre Maga talán azt mondaná, hogy gyermeki ragaszkodás lehetett ez a jóságos Apácskához (én is így hívtam őt), szeretet és hála, mit egy érzelmeket szomjazó bakfis magányos képzelgésének kovásza kelesztett valószerűtlen rajongássá egy ideál iránt, s ezt hitte szerelemnek. Eleinte biztosan így is volt. De talán sohasem csak így.
Látja, szüleinkről is milyen keveset beszélgettünk! S nem tudtam, tényleg nem tudtam, Drágám, hogy Maga mit tud róluk. Itt olvasom csak, amit az öreg Gregortól hallott, hogy Apácska talán elvehette volna „Ponyiczky kántortanító lányát”, Édesanyámat. Vagyis hogy választhatták volna egymást. Ha nem éppen az volna rejtélyes ebben, hogy került-e akadály e választások szabadságának útjába, vagy sem. Mert látom, hogy amiként előttem, úgy Maga előtt is titok maradt, hogy szüleink szerelmének miért kellett megszakadnia. Hisz egyfelől György Apácska hirtelen eljegyzése és lakodalma Racskó Mamovkával nagyon is dacbólinak látszik a Maga soraiból ugyanúgy, mint abból a pár elharapott szóból, amit Gyámapám nekem erről mondott. Hogy a másik oldalon, Apám és Anyám közt mi történt, erről pedig semmit nem tudhatok. Nem számolhatok így sem egymáshoz törekvéssel, se kénytelen belenyugvással, semmi tudomásom nincs arról, miért és hogyan fonódott össze életük arra a rebbenésnyi időre, melyből én épphogy csak kicsírázhattam, és már végük is volt.
Minek örült és miben csalódott vajon e négy ember, a Maga szülei és az enyéim, mit érezhettek, amikor ugyanaznapon fogadtak párjuknak hűséget? És nem esküdött-e meg abban a percben valami másra is a Maga Édesapja és az én Édesanyám, egymástól távol, mégis egymásnak? Hisz amikor elárvultam, hogy lett volna különben György Apácska hívebb apám énnekem, mint saját édeslányának? És hogy foglalhatta el szívének legkedvesebb zugát (hisz ezt előttem nem is titkolta) évtizedekkel a halála után is az én Anyám, tudna Maga felelni erre?
Megnevezni nem tudom, csak az erejét sejtem annak az érzésnek, mely egyszerre áldás és átok, amely egymástól elválasztott szüleinkben vert gyökeret, majd Apácskának a velem (s a bennem megtestesülő Anyámmal) való, újból csak tiltott találkozásában folytatódott, végül pedig végzetesen körbenőtt bennünket is, Magát és engem, soha el nem eresztve, de örökre szét is választva minket.
Apácskát, tudja, iskoláimban sokan vélték látogatáskor az én édesapámnak. De én sose hittem, hogy ő az apám volna. Mamicska Anka, a dajkám, s fölnevelő anyám, Juditmama tiszteletesné ugyanis egészen kicsi lánykoromtól kezdve beszéltek nekem elhunyt szüleimről. Később tudtam meg: Ezt Apácska kérte. Hogy halljak róluk, Ponyiczky Máriáról és Palkovits Endréről, még ha titok lengte is be végzetes sorsukat. S hogy tudjam azt is, hogyan kaptam tőlük a nevemet. Mert Jadvigának Anyácskám akart hívni – Apám állítólag mégis az ő nevét, a Máriát jegyeztette be nekem elsőnek.
Sokszor próbáltam Édesanyám alakját elképzelni, s utóbb úgy éreztem már, mintha emlékeim is lennének róla. Őriztem Anyámról (s ahogy Maga tudja, őrzök is) három fotográfiát** (szívszorítóan szép volt leánynak, fiatalasszonynak, és nemcsak én tartottam annak), rám maradt egy-két kendője, terítője, megkaptam az ágyneműjét, és gyermekéveimtől a mai napig azon a párnán alszom, amit ő díszített fehér slingelt hímzéssel. S meséltek nekem néhány buta kis történetet a lánykorából, mert pótanyáim szerencsére ismerték őt. Mamicska Anka, mielőtt Édesanyám megbetegedésekor a dajkámmá lett volna, cselédeskedett is náluk néhány évig a tanítói házban, Juditmama pedig karvezetője volt az evangélikus leánykórusban, ahol Édesanyám mandolinozott is.
Elalváskor Anyám dúdolását véltem hallani, álmomban ajkával simogatott, máskor főzni láttam, egyszer pedig szoknyát próbált rám, az asztalon álltam, s onnan zuhantam a karjába. De legtöbbször azt álmodtam róla, hogy a paplakbeli ágyam szélén ülök, szólítom, ő pisszentve teszi szájamra mutatóujját, nyakába akasztja, majd hátára veti kék-fehér sodort zsinóron a mandolint, és lábujjhegyen a nyitott ablakhoz óvakodik, fölül a párkányra, s azonmód, hálóingben, mezítláb kilép, s a gyepes udvaron átsétálva, mit én már az ablakhoz szaladva nézek, leereszkedik lassan a patakvölgybe, és én kiáltozok utána, de hang nem hagyja el a torkom. Később sem értettem, hogyan láthatom álmomban, ha nem emlékezhetek rá. Pedig láttam, egyévesen is láttam és hallottam.
Egy ízben a Sankt Pölten-i kápolnában egy éjszakai meditációs gyakorlaton ájulásos révületbe esve sikoltozást hallottam, talán egy ajtón túlról, és tudtam, hogy ez az Anyám. Aztán e jelenésben valaki fölemelt, melléhez szorított, és sokáig rohant velem. A vakáción elmentem Mamicska Ankához, elmondtam ezt neki, s ő azt felelte, hogy így történhetett. Amikor Édesanyám meghalt, előtte ő valamiért hazament éppen, engem pedig a szomszédasszonyra bízott, aki akkor felkapott, és őhozzá, Ankához szaladt énvelem.
A gyötrelmes feltételezést, hogy Anyám vajon nem önkezével vetett-e véget életének, Mamicska Anka határozottan tagadta, holott a fülembe jutott, hogy ezt rebesgetik. Apácska pedig egyáltalán nem akart erről beszélni. Bakfiskoromban volt idő, amikor újra és újra megkérdeztem tőle, hogyan haltak meg a szüleim. Apád vérmérgezésben, Édesanyád valami gyermekágyi lázban, de ne beszéljünk többet már erről! S hiába vetettem ellene, hogy hiszen akkor már egyéves voltam, és addig nem tarthat el a szülési láz!
Édesanyámról a legtöbbet mégis Apácskától hallottam. Kislánykoromban is beszélt róla, el nem mulasztotta volna, hogy szóba hozza, ahányszor meglátogatott, akár ha csak így is: „Anyád hogy örülne, ha most látna”, vagy hogy „szép a hajad, mint Édesanyádé volt”.
De legjobban az rendített meg, hogy amikor Sankt Pöltenben lematuráltam, elvitt vacsorázni, s elbeszélt valami lelket emelően és szorongatóan szépet. Egy parkra néző teraszon ültünk, ő pezsgővel köszöntött, és akkor mesélt nekem először a szerelmükről Édesanyámmal.
Történetük mintha hályogot rántott volna le szememről, s megindultan éreztem, hogy vágyaim, melyek addig is lelkem zavaros mélyén lappangtak, most föltámadnak bennem. Egyfelől a sóvárgó kívánsággá, hogy nélkülözött Anyácskámra úgy találjak rá, hogy szinte már én lehessek ő is, és egyszerre élhessem mindkettőnk életét. S ebből is következve a másik vágy: Most, hogy érett lehetek már erre, szerethessem ezt a férfit mint nő is, mint egyszerre Anyám és én, akik életében őt igazán szerettük (mert azt már akkor is tudtam, hogy Mamovka kezdettől fogva sértetten, szeretetlenül bánt Apácskával).
Egyre tisztábban kirajzolódó érzésemről semmit sem árulhattam el neki. Rajonghattam érte ugyanúgy, mint szeles-cserfes növendék koromban, megpillantásakor nyakát karolva, s arcom a mellére fektetve, összecsókolhattam orcáját, ha valami szépet vagy kacagtatót mondott, és kitárhattam neki a lelkem ezután is, csak most már épp arról kellett hallgatnom, ami mindjobban betöltött.

* hát elég ritkán volt ilyen (ez kb. 1937 május lehetett)
** már csak kettő van meg



PublisherMagvető Kiadó
Source of the quotationp. 57-63.

Jadvigin vankúšik (2) (Slovak)


Jadvigine zápisky do Ondrišovho Denníka (1)

Už len sem, do Vášho zápisníka prichádzam k Vám.
Otváram blednúcu indigovomodrú plátennú väzbu, akoby som na Vašej hrudi roztvárala stokrát vypratú košeľu, a zo znakov, čo nosíte na hrudi i na tvári, pustím sa do čítania: „Zacsínam túto knižecsku. Ja, Ondrej Osztatní, začínam táto knižôčku záznamov 5. februára 1915, deň pred svojím sobášom.“
Prstami sa Vás dotýkam a pohládzam medzi bledofialovými čiarami. Dlhé chvíle som len zrakom vkĺzala medzi vaše riadky, no teraz už, zdá sa mi, privolíte, aby som rukou, ba perom podriapala Vaše telo, Váš denník. Ak som svojho času na Vašej koži nezanechala stopy po dodnes živých chvíľach, učiním tak teraz. A keď privriem knižku, položím si na ňu hlavu, ako kedysi na Vašu hruď.
Píšem a čítam vo Vašom denníku, keď chcem prehovoriť k Vám, ak túžim počuť Váš hlas, vidieť škrípajúce pero vo Vašej ruke a nad papierom zdvihnutú zadumanú tvár, alebo príbehmi zvečnenými na týchto stranách vybaviť si Vašu mladú postavu (hoci i v náručí a lone inej zo žien), a nás dvoch, tak ako ste nás videli vtedy Vy.
Ako ľutujem, že ste mi nedali do rúk túto knihu skôr!
Že ste mi zverili svoje tajomstvo až vtedy, keď ste začuli volanie, ktoré si ja zakaždým predstavujem ako trúbenie lode na poplach. Prečo som mohla vybrať Váš denník zo dna truhlice až potom, čo ste Vy už odišli?
Veď by nám toľkokrát mohlo pomôcť nájsť opäť cestu k sebe, ak by sme pochopili a prijali jeden z druhého ešte viac toho, čo vo svojej úplnosti neopakovateľné skrýva sa v hĺbke každého človeka, čo násilím vydriapať je nemožné a čo, ak by sme ukradomky chceli vysliediť, ukázalo by pokrivený obraz, ba pritom bolo by i hanebným.
Zahanbila som sa, keď (dávno je tomu) hľadajúc čosi v debni, natrafila som na túto knižôčku, a padlo mi do očú, „konečne smiem pred oltár priviesť Jadvigu“, a hneď som ju nezavrela, ale prebehla som zrakom na koniec prvej strany.
Ako aj Vy, koľko ráz ste ma zahanbený prosili o prepáčenie za to, že ste ma v počiatkoch nášho manželstva násilím chceli primäť k spovedi, ktorú som v istej dôvernej chvíľke i začala, no Vy ste na mňa netrpezlivo zrúkli. „Von s tým! Kedy, ako, s kým?“ Nedokázala som odpovedať a mala som pocit, že som nadobro stratila schopnosť úprimne sa vyspovedať. Možno až teraz, keď sem píšem, by som vedela i o týchto veciach hovoriť.
A koľko ráz ste sa z hĺbky duše kajali za to, že ste ma napokon zneuctením urobili svojou ženou! Mojou hanbou zas už naveky ostane to, že Vy sto darmo činili pokánie, nikdy som Vám nedokázala zo srdca odpustiť, a že viac skutkov, čo som vykonala ako odpoveď na toto pokorenie, konala som i zo vzdoru, a nielen znaliehania hlasu svojho vnútra, čo by popravde i samo osebe ako dôvod postačovalo.
Azda by nám bolo pomohlo, ak by sme sa odvážili do končín, do ktorých ste začali chodievať zamladi, keď ste písali na tieto stránky, a ja by som sa neocitla na nivách Vašich tajomstiev až dnes. Lebo takto, stretnúť sa a pobývať spoločne na končinách nášho vnútra, nepodarilo sa nám nikdy.

Pôvodne nenasledovalo toto, je to len tutoka priložené.

Mišo sa už ráno pobral preč, konečne neväzí vo svojom trápení celý deň doma, zašiel k železničiarom (možno sa pozrie i k Martinovcom na sálaš)*, a ja som ostala v pokoji osamote s Vami.
Kde teda začať?
Drahý moj Miľí, ponajprv zverím Vám svoje pradávne tajomstvo, a neviem, či by nám bolo na osoh, ak by ste boli o ňom vedeli: Až do chvíle, keď nás tak náhle, v nejlepších rokoch svojho činorodého života opustil, ľúbila som jediného muža: svojho otčima, Vášho otca, Juraja Osztatného.
Ak by ste chceli vedieť, odkedy a ako, odvetila by som, od večných vekov a každučkým kúskom svojho srdca i svojej duše. Čo bolo príčinou tejto príťažlivosti? Vy by ste možno povedali, že to bolo detinské lipnutie na dobrodvom Apíkovi (i ja som ho tak nazývala), príchylnosť i vďaka, ktoré kváskom osamelého blúznenia dievčinky prahnúcej po citoch vykynuli v preludné horlenie za ideálom, ktoré si mýli s láskou. Sprvu tak iste i bolo. Ak azda nikdy iba tak.
Vidíte, i o rodičoch ako málo sme sa zhovárali! A nevedela som, vskutku nevedete, Drahý môj, čo o nich viete. Len tu čítam, čo ste od starého Gregora počuli, že Apík by si azda i mohol vziať „dcéru kantora Ponyiczkého“, moje matku. Takže si mohli zvoliť i seba navzájom. Ak by nebolo záhadným práve to, či sa objavila nejaká prekážka v ceste ich slobodnej voľby, či nie. Lebo vidím, že ako predo mnou, tak i pred Vami ostalo tajomstvom, prečo sa musela pretrhnúť láska medzi našimi rodičmi. Veď náhle zásnuby a svadba Apíka Juraja s Mamovkou Racskovou sa zdajú vzdorom jednako z Vašich riadkov, ako aj z tých niekoľkých nedopovedaných slov, čo mi môj otčim o tom povedal. A na druhej strane, čo sa udialo medzi mojím otcom a matkou, o tom nemôžem vedieť nič. Takto nemožno myslieť ani na vzájomne opätovanú náklonnosť, ani na nanútený ústupok, neviem nič o tom, prečo sa skrížili ich životy na ten krátky okamih, z ktorého sum sotva len vyklíčila, a vzápätí ich žitie vyhaslo.
Čomu sa radovali a v čom sa sklamali títo štyria ľudia, Vaši a moji rodičia, čo cítili, keď v ten istý deň prisahali vernosť svojim druhom? Azda si neprisahaíi v tú istú chvíľu i čosi iné, Váš otec a moja matka, vzdialení od seba, a predsa jeden druhému? Veď keď som osirela, ako inak by mi mohol byť Apík Juraj oddanejším otcom ako svojej vlastnej dcére. Ako inak by mohla byť v tom najmilšom kútiku jeho srdca (veď to netajil ani predo mnou) i desaťtročia po svojej smrti moja matka, vedeli by ste na to odpovedať?
Pomenovať neviem, len tuším silu toho citu, čo je naraz požehnaním i kliatbou, ktorý mal korene v našich od seba odlúčených rodičoch, naďalej žil opäť len v tajných stretnutiach Apíka so mnou (a mojou matkou stelesnenou vo mne), a napokon osudovo obkľúčil i nás, Vás a mňa, nikdy neprepustiac, no naveky i oddeľujúc nás.
Viete, Apíka v mojich školách mnohí považovali za môjho vlastného otca. No ja som nikdy neverila, že by ním mohol byť. Lebo mamička Anička, moja dojka, a moja nevlastná matka, pani farárová, Juditmama, mi od čias, keď som bola ešte len malým dievčatkom, rozprávali o mojich rodičoch. Neskôr som sa dozvedela, že ich o to prosil Apík. Aby som vedela o Márii Ponyiczkej a Andejovi Palkovitsovi, aj keď ich tragický osud je zahalený tajomstvom. A nech zviem i to, ako sum dostala od nich svoje menu. Lebo Jadvigou ma chcela volať mamička – no môj otec mi dal predsa len ako prvé zapísať jej meno, Mária.
Mnohokrát som sa pokúšala predstaviť si svoju matku, až som nakoniec mala pocit, že si na ňu spomínam. Opatrovala som (a ako viete, stále opatrujem) tri fotografie svojej matky** (ako mladé dievča i žena bota krásna, až to zviera srdce, a nielen mne sa takou zdala), zdedila som zo dva jej ručníky, ubrusy, dostala som jej návliečky a od detstva až dodnes spím na tom vankúši, ktorý ona ozdobila bielou výšivkou. Rozprávali mi i niekoľko hlúpych príhod z jej dievčenských rokov, lebo moje nevlastné matky ju našťastie poznali. Mamička Anička, ešte pred chorobou mojej mamky, kedy sa stala mojou dojkou, slúžila niekoľko rokov u nich v učiteľskom dome a Juditmama bola zbormajsterkou v evanjelickom dievčenskom zbore, kde moja mamka hrávala i na mandolínu.
Keď som zaspávala, zdalo sa mi, že ju počujem spievať, vo sne ma pohládzala perami, inokedy sum ju videla variť, raz mi skúšala sukňu, stála sum na stole a odtiaľ som sa hodila do jej náručia. No najčastejšie sa mi snívalo, ako na fare sedím na kraji postele, oslovím ju, ona povie pśśst a priloží ukazovák k mojim perám, mandolínu na modro-bielej šnúre si zavesí na krk, prehodí si ju na chrbát a po špičkách sa šinie k otvorenému oknu, posadí sa na rímsu a vzápätí v nočnej košeli, bosá vykročí, prejde po trávníku na dvore, na čo sa už dívam, utekajúc k oknu, pomaty sa spustí do údolia, ja volám za ňou, no hrdlo mi hlások neopustil. Ani neskôr som nechápala, ako som ju mohla vo sne vidieť, keď sa na ňu nemôžem pamätať. A predsa som ju videla, ako jednoročná som ju videla a počula.
Raz som v kaplnke v Sankt Pöltene počas nočnej meditácie upadla do tranzu, a vtedy som začula výkriky, akoby spoza dvier, vedela som, že to je moja mamka. Potom ma vo videní ktosi zdvihol, privinul si ma na hruď a dlho so mnou utekal. Cez prázdniny som zašla za mamičkou Aničkou a porozprávala som jej o tom, ona mi povedala, že to tak mohlo byť. Práve keď umrela moja mamka, vtedy si ona akurát odskočila po niečo domov, a mňa nechala so susedou, ktorá ma vtedy schmatla a utekala so mnou za ňou, za Aničkou.
Mučivú domnienku, že by moja matka vlastnou rukou skoncovala so svojím životom, mamička Anička rázne odmietla, no dostalo sa mi do uší, že i to sa povráva. Apík už vôbec nechcel o tom hovoriť. V časoch môjho dospievania som sa ho zas a znova spytovala, ako umreli moji rodičia. Otec na otravu krvi a tvoja matka na horúčku šestonedieľok, ale nehovorme už o tom viac! Darmo som namietala, že vtedy som už predsa mala rok, a tak dlho nemôže trvať žiadna popôrodná horúčka!
O svojej matke som jednako najviac počula od Apíka. Rozprával mi o nej aj keď som bola ešte dievčatko, nikdy ju nezabudol spomenúť, keď ma navštívil, hoci len takto: „Ako by sa tešila tvoja matka, keby ťa teraz videla“, alebo „máš krásne vlasy, ako tvoje mama“.
No najväčmi ma dojalo, že keď som v Sankt Pöltene zmaturovala, vzal ma na večeru a rozpovedal mi čosi povznášajúce a zdrvujúco krásne. Sedeli sme na terase s výhľadom na park, pripíjal mi šampanským, a vtedy po prvý raz rozprával o svojej láske s mojou matkou.
Ich príbeh akoby mi bol strhol závoj z očí, rozrušená som pocítila, že moje túžby, ktoré bolí dovtedy ukryté na zmútenom dne mojej duše, zrazu vo mne ožili. Jednak zúfalá túžba nájsť mamičku, ktorú som postrádala tak, že by som sa bezmála ja sama ňou stala, a naraz žila život nás oboch. Z toho plynula túžba druhá: teraz, keď už som zrelá, môcť ľúbiť tohto muža i ako žena, naraz ako moja mať i ja sama, ktoré jediné sme ho v živote skutočne mali rady (lebo už i vtedy som vedela, že Mamovka s Apíkom od počiatku zaobchodila s pýchou a bez lásky).
O mojich čoraz jasnejššie sa črtajúcích citoch som mu nemohla prezradiť nič. Mohla som za ním horliť rovnako ako za mojich potáraných–pyskatých žiackych čias, zavesiť sa mu na krk, keď som ho zočila, položit si tvár na jeho hruď, mohla som vybozkávať jeho líca, ak povedal čosi pekné alebo úsmevné, a mohla som mu i naďalej vylievať svoje srdce, no musela som mlčať práve o tom, čo ho napĺňalo najväčmi.

* Hát, to sa len zriedka prihodilo (mohlo to byť tak v máji 1937)
** už ostati len dve



PublisherKalligram

minimap