Cavalcanti, Guido: Perch’i’ no spero di tornar giammai,
Perch’i’ no spero di tornar giammai, (Italian)Perch’i’ no spero di tornar giammai, ballatetta, in Toscana, va’ tu, leggera e piana, dritt’ a la donna mia, che per sua cortesia ti farà molto onore.
Tu porterai novelle di sospiri piene di dogli’ e di molta paura; ma guarda che persona non ti miri che sia nemica di gentil natura : ché certo per la mia disaventura tu saresti contesa, tanto da lei ripresa che mi sarebbe angoscia; dopo la morte, poscia, pianto e novel dolore.
Tu senti, ballatetta, che la morte mi stringe sì, che vita m’abbandona; e senti come ’l cor si sbatte forte per quel che ciascun spirito ragiona. Tanto è distrutta già la mia persona, ch’i’ non posso soffrire : se tu mi vuoi servire, mena l’anima teco (molto di ciò ti preco) quando uscirà del core.
Deh, ballatetta mia, a la tu’ amistate quest’anima che trema raccomando : menala teco, nella sua pietate, a quella bella donna a cu’ ti mando. Deh, ballatetta, dille sospirando, quando le se’ presente : «Questa vostra servente vien per istar con voi, partita da colui che fu servo d’Amore.»
Tu, voce sbigottita e deboletta ch’esci piangendo de lo cor dolente, coll’anima e con questa ballatetta va’ ragionando della strutta mente. Voi troverete una donna piacente, di sì dolce intelletto che vi sarà diletto starle davanti ognora. Anim’, e tu l’adora sempre, nel su’ valore.
|
Kis ballada a kínról és a szerelemről (Hungarian)Mert én már nem hiszem, hogy visszatérek a toszkán földre, menj te, kis balladám, sietve hölgyemhez: ő kegyelmes, így hát nagyon kegyes lesz, ha jöttöd megjelented.
Vidd el hírét bánattól, rettegéstől oly telt és súlyos sóhajtásaimnak; de óvakodj a szennyesek szemétől, kik a derékre sandán pislogatnak; balsorsomért bizonnyal kapva-kapnak rajtad, s a locska nyelvek úgy összevissza kennek, hogy – félek – sírba hullva, ott is gyötörnek újra a könnyek és keservek.
Engem, te jól tudod, halál szorongat, s hogy ettől szinte elhagy már az élet, s az ész – tudod – ha érveket sorolgat, kísérői milyen vad szívverések. Nem bírom már terhét a szenvedésnek: erőm megtörve végképp. Azzal segítenél még, hogy fölfognád a lelkem, ha szívemből kirebben, s ezt kérem kérve: tedd meg!
Barátságodra bízom, balladám, most e reszkető lelket: tartsd ott tenálad, s ama szép hölgyhöz vidd el ezt a jámbort, vidd el hozzá, kihez téged bocsátlak. S, ó balladám, ha hölgyem megtaláltad, suttogd fülébe: „Látod, ím, szolgálóleányod! Veled maradni vágyik. Küldője mindhalálig szolgálta a szerelmet."
Te félszeg, gyönge hang, mely sírva serkensz fájó szívemből, menj, hagyd őt, s beszélj e dúlt elméről, vedd társadul a lelkem s e balladát, hogy röptödet kisérje. Elértek majd egy bájos hölgy elébe, s oly szép szellemre leltek, hogy kedvvel tisztelegtek előtte. És te, lelkem, ügyelj rá, hogy szünetlen imádd e feddhetetlent.
|