Tömeg! mely itt feszülsz a színház szűk begyében,
A húsod oszlopok s falak közé szorítod;
A széksorok sötét apállyal elhúzódnak.
Te vagy. S a fény, miben itt állok én, tied.
Túl-lomha szárnyaid alatt a fényt kiköltöd,
Hogy úgy szeresd, ahogy a sas tojásait.
Amott a város, oly közel; de mégse hallod:
Ha megduzzasztja is az utcazaj dagályát,
Ha úgy tombolna is körötted, hogy megöljön,
Te meg nem hallanád, mert - ó, Tömeg - saját
Nagy csönded és az én szavam betölt egészen.
Oly forró vagy te, mint a hús legbelseje:
A sok szem, mindegyik szemed felém mered,
S én azt sem láthatom, vajon sötét-e, kék-e.
De érzem, hogy belém nyilall; tüzes sugárral
Átfúrja mellemet, és érzem mind, a bőröm
Alatt ezernyi kard kereszteződik izzón.
Te megperzselsz, tudom. De engem meg nem ölhetsz,
A láng, mit tested már nem tarthat vissza úgyse,
Sok száz tekintet és ideg között cikázik,
Majd ismét visszatér belém, a kráteredbe.
Csitt! lassacskán a hang a húsomból kitódul!
Fellebben, megremeg, és megremegsz te is.
Csak érezd hogy suhan terajtad át szavam.
Miként keres, miként talál meg és ragad meg.
Körülfogsz hirtelen, s a lélek mind behódol,
Keményen tör reád, és bennem győzelem lesz.
Amit kimondok, azt te formáld gondolattá!
A szó-raj itt ezer lehajtott fejbe röppen,
Szétterpeszkedve ül beléjük, mesterük lesz;
Megkapja, rázza és kiűzi lelküket, mely
Úgy kuksolt ott, akár egy síró vén anyóka.
Amin talán az itt-ülők sokat tűnődtek,
E terhes gyötrelem,mit évekig cipeltek;
A tegnap-vájt sebük, mely egyre nőtt; a bánat,
Miről nem szóltak és nem szólnak már soha,
S mit esténkint saját könnyükből adnak inni:
Nem kell, s a vágy se kell a tikkadt ajkakon,
Már ez se kell! nem is kívánom! mind elűzöm!
Tömeg! A lelked itt az en testemben áll,
Egy penge, melynek en a két végét fogom,
Mely átdöf téged, és én visszahajlítom,
A formád én vagyok. Sok erkélyed s a lépcsőd.
Mind énem, s ezt kezem megmarkolja s keresztbe
Hajlítja térdemen, mint zsenge sás-csomót.
Ej, ne védekezz, Tömeg, te nőstény,
Én kívánlak és enyém leszel!
Hadd, leheletem, mely megteremtett,
Fújjon, mint a tenger-szél feléd.
Féktelen szerelmem hadd nyilalljon
Százszoros vonaglással velődbe;
Durván átkarollak és te reszketsz!
Egy parányi rész még ellenállna
Benned, Asszony, ámde mégse mer!
Te meg fogsz halni majd, az órák súlya szétnyom;
A raj felbomlik és az ajtókon kisiklik,
S az éj nagy karmai széttépik húsodat.
Sebaj!
De még enyém vagy addig, míg te meghalsz;
A város bár el is rabolja mind a testet:
Megőrzi homlokuk, mint szent hamu-keresztet,
Egy istenség nyomát azét, ki most te vagy!