Huchel, Peter: Száműzetés (Exil in Hungarian)

Am Abend nahen die Freunde,
die Schatten der Hügel.
Sie treten langsam über die Schwelle,
verdunkeln das Salz,
verdunkeln das Brot
und führen Gespräche mit meinem Schweigen.

Draussen im Ahorn
regt sich der Wind:
Meine Schwester, das Regenwasser
in kalkiger Mulde,
gefangen
blickt sie den Wolken nach.

Geh mit dem Wind,
sagen die Schatten.
Der Sommer legt dir
die eiserne Sichel aufs Herz.
Geh fort, bevor im Ahornblatt
das Stigma des Herbstes brennt.

Sei getreu, sagt der Stein.
Die dämmernde Frühe
hebt an, wo Licht und Laub
ineinander wohnen
und das Gesicht
in einer Flamme vergeht.

Este közelegnek barátaim
A dombok árnyai.
Lassan átlépik küszöbömet,
Árnyékot vetnek a sóra,
Árnyékot a kenyérre
S beszédbe kezdenek hallgatásommal.
 
Künn, a juharban
Föltámad a szél:
Nővérem, az eső,
A karsztos völgyek
Foglya
Futó felhők után tekint.
 
Szaladj a széllel,
Mondják az árnyak.
Vas sarlóját a nyár
Szívedre fekteti.
Menj el, míg a juharlevélen
Az ősz stigmája még nem ég.
 
Maradj hűséges, szól a kő.
A hajnal már dereng,
Midőn a fény s a lomb
Összeborul
S az arcot
Egy láng emészti el.