Ana, Marcos: Szívem börtönudvar (Mi corazón es patio in Hungarian)
Mi corazón es patio (Spanish)A María Teresa León
La tierra no es redonda: es un patio cuadrado donde los hombres giran bajo un cielo de estaño.
Soñé que el mundo era un redondo espectáculo envuelto por el cielo, con ciudades y campos en paz, con trigo y besos, con ríos, montes y anchos mares donde navegan corazones y barcos. Pero el mundo es un patio (Un patio donde giran los hombres sin espacio)
A veces, cuando subo a mi ventana, palpo con mis ojos la vida de luz que voy soñando. y entonces, digo: “El mundo es algo más que el patio y estas losas terribles donde me voy gastando”.
Y oigo colinas libres, voces entre los álamos, la charla azul del río que ciñe mi cadalso.
“Es la vida”, me dicen los aromas, el canto rojo de los jilgueros, la música en el vaso blanco y azul del día, la risa de un muchacho… Pero soñar es despierto (mi reja es el costado de un sueño que da al campo)
Amanezco, y ya todo -fuera del sueño- es patio: un patio donde giran los hombres sin espacio.
¡Hace ya tantos siglos que nací emparedado, que me olvidé del mundo, de cómo canta el árbol, de la pasión que enciende el amor en los labios, de si hay puertas sin llaves y otras manos sin clavos!
Yo ya creo que todo -fuera del sueño- es patio. (Un patio bajo un cielo de fosa, desgarrado, que acuchillan y acotan muros y pararrayos).
Ya ni el sueño me lleva hacia mis libres años. Ya todo, todo, todo, -hasta en el sueño- es patio.
Un patio donde gira mi corazón, clavado; mi corazón, desnudo; mi corazón, clamando; mi corazón, que tiene la forma gris de un patio.
(Un patio donde giran los hombres sin descanso).
|
Szívem börtönudvar (Hungarian)María Teresa Leónnak
A föld nem gömb alakú, a föld körbezárt udvar ón-éggel és rabnak mindig egyféle úttal.
Azt álmodtam: a világ kerek tér, ég azúrja fénnyel és városokkal, mezőkkel, hol a búza együtt érik a vággyal, folyó és hegy, és zúgva áradó óceán, hol szívek és hajók úsznak. Csakhogy a világ udvar. (Börtönudvara rabnak mindig egyféle úttal.)
Néha ablakomon át szemem a fényt szomjúzza, az életét, mit láttam éjjel álmomba hullva. Es így szólok: „A világ más is, mint börtönudvar, nemcsak e szörnyű gödör, hol élve lettem hulla."
És hallom a domboldalt, dalát a nyárfa súgja, folyó kék fecsegése ér vérpadomhoz újra.
„Ez az élet" - üzenik az illatok, a furcsa neszek, a füttyös pintyek, a nap kelyhéből új dal csordul ki, nevetéssel üdvözöl egy fiúcska... Ébren álmodom újra. (Cellámból a mezőre nem visz, csak álmom útja.)
Hajnal ébreszt, és minden, mi nem álom - csak udvar, börtönudvara rabnak mindig egyféle úttal.
Több mint egy százada már vagyok falak közt hulla, és nincs számomra világ, fák se dalolnak új dalt, szerelem se gyújt vágyat a vérben és a húsban - sebzett kezeket látok, ajtót zárral és kulccsal!
mi nem álom - csak udvar. (Börtönudvar az égbolt, széttépett, szürke udvar, villámhárítók sebzik, nyesi a fal, a durva.)
Szabad éveim felé már álmomnak sincs útja. Már minden, minden, minden, álmom is - börtönudvar.
Kőlapjain jár körbe szívem, a kínok-dúlta, szívem, a mezítelen, szívem, halálra sújtva szívem, mi épp olyan már. mint ez a szürke udvar.
(Börtönudvar, a rabnak mindig egyféle úttal.)
|